4. A new day, a new beginning~

Helloo Minnaaa~ ^^
Nővéremnek köszönhetően itt az új rész.:D  Még írni akartam hozzá, de mivel türelmetlen volt, úgy döntöttem, hogy felrakom eddig.:)
Remélem tetszeni fog.^^  Kommenteljetek, vagy pipáljatok.:3
Chuu~

Mivel senki nem volt fent, felmentem face-re, hogy beszéljek nővéremmel. Ahogy bejelentkeztem már fel is ugrott egy kis ablak.

*Áhh, végre fent vagy. Már kezdtem aggódni, hogy nem válaszoltál az sms-emre, és itt se voltál fent. De örülök, hogy végre beszélünk.^^*

*Komolyan mondom….miért aggódik értem mostanában mindenki? Még olyan is, aki nem is ismer?x3 Nem értem az embereket.˘-˘ Amúgy szia, és én is nagyon örülök, hogy végre tudunk beszélgetni.^w^*

*Talán mert mindenki tudja, hogy szükséged van a törődésre~ :)  Egyébként, mi újság van otthon? Még mindig olyan sz*r a helyzet?:\*

*Képzeld, anya is rájött, hogy én is igénylek némi törődést és szeretetet…úgyhogy most tiszta happy vagyok.^^  Már csak apára leszek kíváncsi, ha látom még ebben az életben máshogy is, nem csak aludni.~  És veled mi a helyzet? Hogy megy a suli?*

*Na, mi történt? Mi törte meg nála a jeget? És örülök, hogy boldog vagy, jó ezt hallani a sok depi után.:) Amúgy nagyon jó, bár elég nehéz..de a matek mikor nem volt az?xd Már van egy barátnőm, tök jó fej csaj. Majd egyszer eljöhetnél, tuti összebarátkoznátok. Elég sok közös van bennetek.:D*

*Passz, nem kérdeztem. Még nincs kedvem leülni, és átbeszélni a dolgokat. Ahhoz most túlságosan is boldog vagyok.:$  Ez jól hangzik, de nem hinném, hogy most lenne időm elmenni. De neked kitartás a sulihoz.^^*

*Mmm, azt hiszem megértelek. Kár, de egyszer úgy is összehozzuk.  Egyébként, ezt muszáj megkérdeznem. Nem akartam felhozni, de muszáj tudnom. Hogy viseled a halálát?* Ha valamire, akkor erre nagyon nem akartam gondolni.

*Hmmm, hogy is mondjam. Eléggé rosszul. Próbálom elfelejteni, de egyszerűen lehetetlen. Mindig az a kép van előttem, ahogy eltolják a testét, és közlik, hogy meghalt. Plusz, minden nap látnom kell azt a rohadt épületet, ahonnan leugrott. Minden nap meghallgatom a Spring nicht-et, csak miatta, pedig tudom, hogy már késő…rohadtul késő. És nem tudom elfogadni, hogy nincs többé.* A végén már zokogtam. Hallottam, ahogy valaki résnyire kinyitja az ajtót, és valószínűleg beles rajta, de nem érdekelt. Egyszerűen képtelen voltam abbahagyni a sírást. És hogy most pontosan miért is kerültem ilyen állapotba?

Kb 1 hónapja felhívott az egyik legjobb barátnőm Vivienne, hogy nem bírja tovább, és szeretne legalább tőlem elbúcsúzni. Nem akartam elhinni, amit mondott, egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy tényleg öngyilkos akar lenni, ezúttal komolyan. Megpróbáltam szóval tartani, és elindultam hozzá, de amint meghallotta, hogy kint vagyok az utcán bontotta a vonalat. Ekkor már elkezdtem rohanni. Amikor odaértem a sulimhoz, ami 4 emeletes, megláttam, hogy rengeteg ember gyűlt egy helyre és pont akkor érkeztek meg a rendőrök és mentősök. Teljesen kifulladtam mire odaértem, és odaszaladtam a tömeg széléhez, ahonnan felkiabáltam, hogy „NE TEDD!”, de akkor már késő volt. Nem tudtam elhinni, hogy megtette. Láttam, ahogy hátra esik és zuhan a teste, és nem értettem, hogy miért nem tesz vagy tett valaki valamit. Miért hagyták neki, hogy megtegye? Rettentően dühös lettem mindenkire, aki ott volt, sőt az egész világra, hogy ez lett a vége. Áttörtem a tömegen és odafutottam a mentősökhöz, akik nem engedték, hogy közelebb menjek. Csak azt közölték, hogy sajnálják, de meghalt. Ott, akkor egy részem nekem is meghalt. A földre zuhantam, és csak arra emlékszek, hogy valaki felemelt. Utána egy korházban tértem magamhoz, ahol egy üzenet várt az akkori pasimtól, hogy szakít velem. Nem is jöhetett volna jobbkor.

Ekkor hirtelen egy kezet éreztem a hátamon, ami visszarántott a jelenbe. Rég volt már, hogy anya vígasztalt, de végre újra átélhettem. Megfordultam, és szorosan megöleltem, ő pedig csak simogatta a hátam, néha egy-egy puszit nyomott a hajamra, és nyugtató szavakat mondogatott. Hihetetlenül jól esett. Úgy nagyjából fél óra volt mire úgy-ahogy lenyugodtam, de ő nem moccant mellőlem. Amikor már újra normális – kinek mi a normális – állapotba kerültem, megkérdezte mi a baj. Én csak elé toltam a laptopom, és megmutattam neki a beszélgetés utolsó részét. Ő bűnbánó és egyben fájdalmas tekintettel nézett rám, és újra megölelt, de ez most nem volt olyan hosszú.

-          Ha szeretnél beszélgetni, vagy szeretnéd megbeszélni a dolgokat, akkor szólj, és leülünk. És tényleg sajnálom, hogy eddig nem voltam melletted – látszódott rajta, hogy neki se kell sok, hogy elsírja magát.

-          Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan. – De most még nem hinném, hogy kész lennék egy ilyen beszélgetésre. Főleg lelkileg – mondtam halkan, és lehajtottam a fejem, hogy elrejtsem az arcom.

-          Semmi baj. Tudom, hogy minden az én hibám, úgyhogy addig várok, ameddig te szeretnéd. – Megölelt, aztán felállt és otthagyott.

Most kivételesen örültem a magánynak. Elkezdtem hallgatni a TH-tól a Spring Nicht-et, és folytattam a sírást. Egyszer csak meghallottam, hogy valaki írt skype-on. Először azt hittem, hogy Vivi az, de amikor odanéztem, megláttam, hogy Tom írt rám. Legszívesebben átmásztam volna a gépen, és a nyakába borulva sírtam volna tovább. De sajnos ezt nem tehettem. Már majdnem elfogadtam a videó hívást, amikor rájöttem, hogy nem akarom, hogy így lásson. Elutasítottam a hívást, és csak írásban köszöntem neki.
*Miért nem fogadtad el a hívást?:O*

*Bocsi, de nem igazán szeretném, hogy ilyen állapotban láss~*

*Hogy érted ezt? Milyen állapotban? Történt valami? Kérlek, mondd el..*

*Nem történt semmi, csak eléggé nyúzott vagyok. Ennyi az egész.:)*

*Akkor fogadd el a hívást!* Újra megjelent a kis ablak a hívással. Ezúttal elfogadtam, de előtte még gyorsan megtöröltem a szemeimet. Csak reménykedni tudtam, hogy nem veszi észre.

-          Tudtam, hogy történt valami! Miért sírtál? – hát ennyi. Ez nem jött össze.

-          Nem nagy ügy, tényleg. Csak nagyon fáj a kezem. – Felmutattam neki, hogy be van kötözve.

-          Na, végül csak elmentél orvoshoz? – mosolygott.

-          Jahm, anyám elvitt.

-          Jól tette – bólogatott hevesen.

-          Azért vigyázz, le ne essen a fejed – nevettem. Ő csak vigyorgott, amit nem értettem. – Miért vigyorogsz így?

-          Jó látni, és hallani, hogy nevetsz – mosolygott. Én csak elpirulva hajtottam le a fejem, és egy kis könnycsepp gördült végig az arcomon, amit gyorsan le is töröltem.

-          Egyébként, mi az igazi baj? Mert nyúzottnak nem tűnsz, a sírást leszámítva, és nekem nem úgy tűnik, hogy nagyon fájna a kezed, mert használod.

-          A vesémbe látsz – nevettem fel keserűen. – Tudod, a nővéremmel nem beszéltem már majdnem egy hónapja, és ma rám írt, hogy mi van velem, és a végén megkérdezte, hogy hogyan viselek egy bizonyos dolgot. Pontosabban az egyik legjobb barátnőm elvesztését, aki – ránéztem a naptárra és akkor esett le – pontosan egy hónapja lett öngyilkos. Így már értheted, hogy miért is sírok mindig, amikor meghallom a spring nicht-et, amit egyébként most is hallgatok. Csak tőlem búcsúzott el, velem beszélt utoljára, és én nem tudtam megállítani. Túlkésőn értem oda. – Ekkor már zokogtam, és nem tudtam folytatni.

-          Sajnálom, hogy felhoztam. Így már akkor mindent értek. Ha gondolod, akkor magadra hagylak. Bár nem szeretnélek, főleg nem ebben az állapotban, de ha te szeretnéd.. – megráztam a fejem.

-          Maradj – néztem rá könyörgően.

-          Rendben – mondta halkan.

Felállt, és elment valamerre a szobában. Nem értettem, mert az előbb mondta, hogy marad. Aztán megláttam miért is ment. Egy akusztikus gitár volt a kezében.

-          Szeretnéd, hogy játsszak valamit? Hátha az megnyugtatna, vagy valami. – Bólogattam, jelezve, hogy szeretném.

Elkezdett játszani. Először behangolta, és csak random akkordokat játszott le, és aztán elkezdte játszani a kedvenc számomat, a Durch den monsun-t. Csillogó szemekkel néztem, ahogy játszik, és már csak csendben sírtam. Kezdtem lenyugodni, pedig csak gitározott. Egy darabig csak játszott, aztán elkezdte dúdolni, aztán énekelni is a dalt. Nekem ott és akkor végem volt – jó értelemben. Megint elkezdtem sírni, de most azért, mert egyszerűen gyönyörű volt, ahogy játszotta, és közben énekelte a kedvenc dalomat. Egy valóra vált álom. Egyszer csak hirtelen elhallgatott, én pedig nem értettem, hogy miért. Abbamaradt a sírásom is, és megint csak csendben folytak a könnyeim, miközben hatalmas szemekkel néztem rá, ő pedig fájdalmasan pillantott vissza.

-          Sajnálom – mondta bűnbánóan, amit én nem értettem.

-          Micsodát? – kérdeztem sírós hangon.

-          Hát, hogy miattam még jobban elkezdtél sírni. Pedig én komolyan azt hittem, hogy meg fogsz nyugodni. Sőt, az elején úgy tűnt, hogy be is vált a dolog, de amikor elkezdtem énekelni nem tu… - itt szakítottam félbe.

-          Te nem tehetsz semmiről. Nem miattad sírtam. Vagyis de, de nem úgy, ahogy te gondolod – magyaráztam neki, hevesen.

-          Akkor nem értem – vágott értetlen fejet, ami elég vicces volt. Elmosolyodtam, majdnem el is nevettem magam.

-          Vicces, amikor ilyen fejet vágsz – vigyorogtam, mire elkezdett hülyébbnél hülyébb fejeket vágni, ezzel sikerült megnevettetnie. – Hagyd abba! – Mondtam, a nevetéstől megjelent könnyeket letörölve.

-          Jó látni, hogy ismét nevetsz. És megint miattam. – Kihúzta magán büszkén, amin kuncogtam egyet. – Egyébként, miért sírtál, ha nem volt igazam? – komolyodott el újra.

-          Tudod, a DDM a kedvenc számom, és te pont azt játszottad, ami már az elején lenyugtatott. A gitár hangja mindig is ilyen hatással volt rám – mosolyogtam. – És amikor elkezdtél énekelni is, az olyan gyönyörű volt, olyan hihetetlen, hogy már a boldogságtól sírtam.

-          Aaazthiszem értem – vigyorgott. – Örülök, hogy ilyen hatással vagyok rád – kacsintott, én pedig megint felnevettem.

Egyszer csak kinyílt az ajtóm, és anyum dugta be rajta a fejét.

-          Mi ez a nagy kacarászás? – kérdezte.

-          Semmi – válaszoltam még mindig nevetve.

-          Kivel beszélgetsz? – Na, megint előjött a kíváncsi természete.

-          Ööö, emlékszel, hogy mondtam, hogy elkezdtem beszélgetni egy tök jó fej „valakivel”? Hát vele – vigyorogtam rá.

Mindig is imádtam húzni az agyát, attól függetlenül, hogy az anyám. Erre ő csak megforgatta a szemeit és kiment.

-          Ez ki volt? – kérdezte Tom.

-          Anyum. Gondolom, kicsit furcsa lehetett neki, hogy az előbb még sírtam, most pedig már nevetek.

-          Áháá, akkor jól gondoltam. Csak, Jake mesélte tegnap, hogy nem túl jó a helyzet otthon, nálatok. Hogy a szüleiddel kb semmit nem beszéltek, és akkor is csak a veszekedés megy, úgyhogy kicsit meglepődtem, hogy ez anyud volt. Nem úgy tűnt, mintha olyan nagyon rossz lenne a viszonyotok.

-          Tudod, ma, amikor hazaért, hosszú idő után először megint megölelt, és adott puszit. Hihetetlenül jól esett, és mondta, hogy sajnálja amit tett, és ha úgy érzem, akkor leülhetünk, és megbeszélhetjük a történteket. Mondjuk, én erre még nem vagyok kész, de már most is sokkal jobban érzem magam – mosolyogtam.

-          És én pedig tök jó fej vagyok, ugye? – kérdezte vigyorogva.

-          Az a jó, nem tudom, hogy került oda, tökfej – nevettem, ő pedig játszotta a sértődöttet. – Na jó, tényleg az vagy, de el ne bízd magad – kacsintottam, mire ő felnevetett.

Hirtelen megszólalt a telefonom, és amikor ránéztem a kijelzőre nagyon meglepődtem. Hogy-hogy felhív? Sose szokott. Gyorsan elnézést kértem Tomtól, lenémítottam a mikrofonom, és felvettem a telefont.