Tudom, hogy már nagyon rég nem volt semmi friss az oldalon. És most se új részt hoztam. Gomenasa~i >_<
Ez már egy elég rég megírt kis novellám végleges verziója. Kissé sötét, úgyhogy aki nem bírja az ilyen történeteket, annak nem ajánlom..^^"
Viszont meg akartam osztani...úgyhogy kíváncsi vagyok a véleményetekre.:3
Életem első novellája, és ez szerintem meg is látszik rajta..
Azért remélem tetszeni fog.^^
Jó olvasást.:3
Chuuu~
Dear Diary!
Tulajdonos: Cassy Schwarz
Kedves naplóm,
mindenki azt mondja, hogy a naplóírás jót tesz az embernek. Hát én nem így
látom. Oké, lehet csak idő kell, hiszen ez még csak az első bejegyzésem. De én
türelmetlen vagyok.
Emlékszek, amikor ezt írtam teljesen
értelmetlen dolognak tartottam. Aznap volt a szülinapom, és a napló is egy
ajándék volt. Ahogy ezeket a sorokat leírtam becsuktam és elhajítottam a
sarokba. Végig dőltem az ágyon, lehunytam a szemem, de nem pihenhettem, mert
valaki berontott az ajtón. Peter.
-
Csajsziii,
ne csináld már! Ma van a szülinapunk. Bulizzunk – pörgött fel teljesen, és a
túl nagy lendülettől rám esett. – Na, mit mondasz? – vigyorgott rám közvetlen
közelről.
-
Menjünk
– sóhajtottam és lelöktem a földre.
-
Ezt
még visszakapod – fenyegetett, nem túl komolyan.
-
Kíváncsian
várom – sétáltam el mellette, mire kigáncsolt. Ezt így folytattuk még 10
percig, aztán sikerült elindulnunk.
Peter a legjobb barátom volt már ovis
korom óta. Állandóan együtt voltunk és mindig neki nyavalyogtam, bármi bajom
volt. És ő is elmondott mindent. De nem elég, hogy szomszédok voltunk, még a
szülinapunk is ugyan akkor volt. Nem sokra emlékszek a buliból, csak arra, amit
leírtam a naplómba.
Kedves naplóm!
Még csak pár óra telt el, de újra itt vagyok és írok. Mégse olyan haszontalan
ez a napló-dolog. Szóval igen, a nagy dolog, amiért megint koptatom a tollam,
az hogy szerelmes vagyok. Jó, eddig is az voltam, csak nem vallottam be.
Magamnak se. Viszont ma, vagyis tegnap, a szülinapunkkor rájöttem. Többet érzek
Peter iránt, mint barátság. Azt hiszem, el kell dugjalak valahova, mert ha
megtalál és elolvassa ezeket a sorokat, nekem annyi. Még nem tudom hogy fogom
elmondani neki. Az se biztos, hogy egyáltalán be kellene vallanom. Nem
szeretném, hogy vége legyen a barátságunknak. Úgy érzem, túl sokat kockáztatnék,
ha elmondanám neki. Ötletem sincs, mi legyen…De az első dolog, hogy alszok.
Talán józanon nagyobb sikerrel járok. Jó éjszakát~ 2002. november 30.
Emellé még itt
egy kép, hogy mindig emlékezzek erre a napra.:)
Ahogy felkelek, ránézek a naptárra.
2012. november 29. Sóhajtok és visszadőlök az ágyra. Semmi kedvem ehhez a
naphoz.
-
Cassy,
igazán lemászhatnál már a szobádból – ordít fel nevelőanyám.
Azt hiszem, ebéd után húzok haza.
Semmi kedvem itt lenni, és nem is látnak szívesen. Pontosabban csak ez a hárpia
nem, apám viszont nagyon boldog hogy végre meglátogattam.
-
Jó
reggelt – köszönök lehangoltan és fáradtan.
-
Jó
reggelt szívem – nyom puszit az arcomra apu. – Mi ez a hangulat? – kérdezi
aggódva.
-
Biztos
korán van még neki. Nincs hozzá szokva a korán keléshez – nyekergi apám
szívszerelme, mire csak a szemem forgatom.
-
Áááá,
igen, biztos igazad van – bólogat hevesen.
-
Azt
hiszem én a szobámban eszem meg a reggelim. – Megfogom a tányérom és célba veszem
az emeletet.
-
Ne
csináld már, alig jársz haza. Ha már itt vagy, legalább ne a szobádban töltsd
az időt – szól utánam apa megbántottan.
Veszek egy mély levegőt, megfordulok,
és csak akkor fújom ki, amikor már leültem, nehogy beszóljak valamit.
-
Jó
étvágyat – mondom bájmosollyal.
Amilyen gyorsan csak tudom, megeszem
ami a tányéromon van, de szokás szerint én vagyok az utolsó.
-
Na
és mikor tervezel haza menni? – Ki gondolná, hogy ezt pont a szipirtyó
kérdezi?! Már most tudom, hogy apám ki fog akadni.
-
Ami
azt illeti, ebéd után mennék haza…
-
Olyan
korán? De hát még csak most jöttél! – Igazam lett, és mint mindig, most se
fejezhettem be a mondandóm.
-
Biztos
sok dolga van, ne tartsuk fel – szól bele a drága Julie is.
-
Hát
persze, mert te aztán tudod – morgom. – Igazából tényleg rengeteg dolgom van.
Már most késésben vagyok – erőltetek mosolyt az arcomra és próbálom hihetően
előadni.
-
Mégis
mi olyan fontos? – kérdezi apám.
-
Tudod,
a kiadó már a kivégzésem tervezi, és ha nem adom le hamarosan a cikket, akkor
véghez is viszik – magyarázom.
-
Ilyenkor?
De hát ma van a szüli…
-
Nehogy
kimondd – szűröm a fogaim között.
-
De
hát, csak egyszer lesz 26 éves az ember. És még tortát is csináltam neked –
hápog Julie. Na ez az a téma, amit ki nem állhatok.
-
Köszönöm
szépen a reggelit, én most megyek. Örülök, hogy láthattalak titeket. Julie,
tudom, hogy ez nem kölcsönös. – Felállok az asztaltól, gyorsan elmosom a
tányéromat és elindulok az emeletre.
-
Nem
úgy volt, hogy csak ebéd után mész haza? –kiált utánam apám csalódottan és
felháborodottan.
-
De,
viszont felkavarodott a gyomrom, remélem, a reggelim bent marad. Nektek viszont
további szép napot, és jó étvágyat az ebédhez – robogok le a lépcsőn. A
cuccomat villám gyorsan összeszedtem, így indulásra készen állok az ajtóban. –
Ja, és a tortát is nyugodtan egyétek meg.
-
De
miért rohansz így? – folytatja apa kitartóan.
-
Azért,
amiért mindig – sziszegem.
-
Ha
annyira akar, hát had menjen – köpi drága nevelő anyukám.
-
Hát
legyen – egyezik bele rögtön apu. Ilyenkor azért elszorul a szívem.
Gyorsan adok apunak két puszit,
beülök a kocsimba és már ott se vagyok. Nem mondhatnám, hogy óvatosan vezetek. Ami
általában egy órás út, azt most fél óra alatt teszem meg. Ahogy kiszállok a
kocsiból, már csörög is a telefonom. Sóhajtok egyet, de felveszem.
-
Szia
anya – próbálok boldog hangnemet megütni.
-
Szia
kicsim! Hogy vagy? – kérdezi szokásos kedvességével.
Őt, apával ellentétben, minden héten
látom. Szükségem van rá.
-
Jól,
pont most értem haza – mondom, amikor belépek az ajtón.
-
Ilyen
sokáig bírtad? – válik cinikussá.
-
Jah,
szinte elkergettek – jelentem ki egyszerűen, miközben félrerúgom az utamba
kerülő dolgokat.
Na igen, mióta egyedül élek az egész
életem egy hatalmas káosz.
-
Drágám,
most le kell tennem, de majd még hívlak! – Hallom a hangján, hogy hazaért
újdonsült férje.
-
Jólvan,
szia – fogom rövidre és kinyomom.
Lerogyok a gépem elé, ami hamarosan
be is indul. Megnyitom az emailt, amiben elküldték, hogy miről kell írnom. Nem
hiszek a szememnek. Egy tíz éve történt halálesetről kell cikket írnom, amely
körülményei a napokban láttak napvilágot. Minden le volt írva. Én pedig
percekig csak ülök és bámulok magam elé. Tíz éve ezen a napon beleszerettem egy
srácba, Peterbe. De mielőtt bevallhattam volna, ő meghalt. Rögtön
öngyilkosságnak mondták, csak azért, mert fiatal volt. Azóta nem ünneplem a
szülinapom, ezért is akadtam ki ma apámékra, amikor megemlítették. Pár évvel
ezelőtt eljutottak addig, hogy valaki meggyilkolta, és most ki is derült ki volt
az. Döntő bizonyíték van a gyilkos ellen. Aki nem más, mint apám. Ha valamit,
akkor ezt nem tudom elhinni. Egyetlen dolog jár a fejemben, az a bizonyos nap.
Előszedem az ősrégi naplómat és elolvasom azt a bizonyos bejegyzést. Újra végig
gondolom az akkor történteket. Amikor az a buli jár az eszemben, furcsán boldog
vagyok, de mégis sírok. Mint most is. A legkeserédesebb emlék, ami csak
létezik. Az első csókunk, ami egyben az utolsó is volt. Amikor erre gondolok,
kiesik valami a naplómból. Annak a csóknak az emléke, amit még akkor tettem
bele, amikor azokat a sorokat írtam. Magamhoz ölelem a kis könyvecskét, úgy
zokogok. Csak két bejegyzés volt benne. Hirtelen elhatározással felállok és
visszaülök az asztalhoz. Tollat ragadok és írni kezdek.
Kedves naplóm!
Nagyon rég nem írtam semmit. Úgy éreztem, hogy
teljesen üres vagyok. De az-az érzés semmi ehhez képest.
Veszek egy szaggatott, mély levegőt,
hogy ne remegjek annyira, majd folytatom.
Most úgy érzem,
hogy kiöltek belőlem minden érzést…a
fájdalmon kívül. Nem tudom elhinni, hogy ezt tette. Ott állt velem és fogta a kezem, amikor elmondták. És ő volt az, aki
egész nap vigasztalt utána. Hogy volt képes a szemembe nézni?
A telefonom
csörgése szakít félbe. Remegő kézzel nyúlok érte. Thomas
neve villog rajta. Miért keres ilyenkor anyám férje? Sose szokott hívni.
-
Igen? – szólok bele kissé bizonytalan
hanggal.
-
Cassy, baj van – szólal meg elfúló
hangon.
-
M-mi történt?
-
Marienek agyvérzése volt és…- Nem! Nem
akarom tudni! A hangjából már tudom, hogy mi történt és nem akarom felfogni.
Kinyomom
a telefonom és kábultan nyúlok egy másik naplóért. Ebben van egy rejtett zseb.
Már nagyon rég nem használtam, de még mindig benne van. Kiszedem és forgatni
kezdem a kis fémdarabot. Szinte fel se fogom, mit csinálok. A csuklómhoz emelem
és mélyen megvágom magam. Ennyi nem elég. De mielőtt folytatnám visszatérek
életem első naplójához.
Apa! Remélem, hogy ezt el fogod olvasni és egész életedben
kísérteni fog a gondolat. Nem tudom az indítékaidat, de nem is akarom, mi több
nem is fogom megtudni. Nem tudom tovább elviselni azt a fájdalmat, amit eddigi
életemben okoztál. Még ha nem is tudtam róla, hogy te voltál. Köszönöm, amit
eddig tettél értem. Nem kellett volna. Komolyan…~ 2012. november 29.
Kinyitva
hagyom az asztalon, az emaillel együtt. Bár próbáltam elkerülni, így is véres
lett az utolsó gondolatom. Egy tisztító levegővétel után újra felemelem a kis
pengét, és ezúttal komolyabban megvágom magam. Furcsa. Azt hittem iszonyatosan
fájni fog, de alig érzek valamit. Körülöttem minden csupa vér. A redőny résein
besütő nap még inkább kísértetiessé teszi. Még egy vágás és kiesik a penge a
kezemből. Lassan kezd lelassulni minden. Egyre tompábban érzékelem magam körül
a világot. Már csak a fülemben egyre lassabban lüktető vért hallom. Elég
idegesítő. Összehúzom magam a fotelben és lehunyom a szemem. Minden olyan
békés. Már várom azt a bizonyos fényességet, de nem akar jönni. Csak egy fantom
jelenik meg. Másodpercenként élesedik a kép és elég hamar felismerem. Peter. Érzem,
ahogy könnyek csorognak az arcomon. Ő mosolyogva nyújtja felém a kezét.
-
Reméltem, hogy még sokáig nem
találkozunk – mondja szomorkásan.
Most
komolyan hallottam őt?
-
Pete – fullad el a hangom.
Már
alig érzek valamit, mégis boldog vagyok. Boldogabb, mint valaha.
-
Olyan hideg van itt – nézek a szemébe.
-
Már nem sokáig – mosolyog szomorkásan.
-
Nem szeretem a hideget – motyogom és
megfogom a kezét.
Hallok
valamit. A való világból. Talán betörték az ajtóm? Nem tudom, és nem is
érdekel. Peter itt van, és most csak ez számít. Lélekben hozzábújok és
elmosolyodok. Itt minden olyan békés. A hajamba csókol és elindulunk. Szorosan
ölelve egymást közeledünk egy jobb helyre. Érzem. Ahogy haladunk, úgy lesz
egyre békésebb minden. És egyben élesebb is. Egy ismeretlen helyen vagyunk. Egy
gyönyörű sziklán, ami alatt végtelenül terül el az óceán. Végig megyünk egy
hosszan kinyúló részen. Három oldalon csak a kékség vesz minket körbe. Megállunk
a szikla szélén és lekuporodva összebújunk.
-
Tudod, kicsit azért sajnálom, hogy itt
vagy – szólal meg hirtelen Peter. – De azért örülök is – szorít magához.
-
Hiányoztál – nézek mélyen a szemébe.
Lehajol
és várom, hogy megcsókol. De nem teszi. Csak egy eszkimó puszit kapok. Duzzogva
nézek rá, mire felnevet.
-
Türelmetlen vagy – vigyorog. – Annyi időnk
van, amennyit csak akarunk.
-
Akkor használjuk ki – mosolyodok el és
megpuszilom az arcát.
Befészkelem
magam az ölébe, így nézzük tovább a gyönyörű óceánt és a hihetetlenül szikrázó
napot. Végre. Boldog vagyok.
