6. Shock, memories, happiness~

Hello emberek.:)  Itt is van az új rész, lehet örülni!:D Remélem tetszik majd, attól függetlenül, hogy megint

egy elég depis rész lett...:)  Ne felejtsetek el véleményezni.^^  Jó olvasást!:)

Chuu~

Őt képzeltem el Jack-nek.^^

-          Akkor, oké. Nem muszáj válaszolnod, ha nem akarsz. De nagyon érdekel, mi történt veled? – kérdezte kicsit halkabban. Vivi szomorkás mosollyal rám nézett majd vissza a fiúkra.

-          Ezt még Cassy-nek se meséltem el, de akkor most elmondom. Pár órája értem ugye haza, és apum még aludt, ami nála nem szokás, mert mindig korán kel. Úgy voltam vele, hogy biztos azért alszik még, mert kimerült a sok vizsgálat miatt. De aztán kiderült, hogy nem így van – megszorította a kezem. – Úgy egy órája ébredt fel, és amikor bementem hozzá láttam, hogy nagyon sápadt. Állította, hogy jól van. Felhívtam anyum, és amikor visszamentem hozzá, megint aludt. Kihívtam az orvost, és ők azonnal korházba vitték, de nem engedték, hogy vele menjek. – Eddig bírta, elsírta magát. Szorosan megöleltem, és láttam a fiúkon is, hogy lesokkolta őket a dolog.

-          Azt nem tudod, hogy hova vitték? Elmenjek veled? – kérdeztem Vivitől, miközben nyugtatásként simogattam a hátát.

-          Ha jól tudom Berlinbe. Komolyan eljönnél velem? – nézett rám nagy, barna kölyökkutya szemekkel.

-          Még szép – mosolyogtam rá. Ő csak megölelt, és hozzám bújt.

-          Hééé, én is akarok ilyen öleléééést! – hisztizett Ashley, mire mindenki felnevetett.

-          Bocsi srácok, hogy így kellett látnotok, és hogy elraboltam tőletek Cassy-t – mondta bűnbánóan barátnőm.

-          Semmi gond, csajszi – mosolygott Tom.

-          Inkább mi bocs, hogy megzavartunk titeket – mosolygott féloldalasan Ashley, amitől majdnem elolvadtam.

-          Azt hiszem, mi most megyünk. Bocsi srácok, majd még dumálunk – köszöntem el tőlük.

-          Sziasztok – integettek ők is.

Kiléptem, és mielőtt kikapcsoltam volna a gépet megnéztem, hogy tudunk eljutni leggyorsabban a korházba. Gyorsan átöltöztem és már indultunk is. Amint elértük a buszmegállót, már jött is a busz. Felszálltunk és egész úton csendben voltunk, csak fogtam a kezét, ezzel is tartva benne a lelket. Kb másfél óra buszozás után megérkeztünk a korházhoz. Amikor leszálltunk megálltunk a hatalmas épület előtt. Mindketten féltünk bemenni.

-          Biztos be akarsz jönni velem? – nézett rám barátnőm.

-          Még szép! Nem hagynálak egyedül – szorítottam meg a kezét, és elindultunk befele.

Amint beléptünk megállítottak minket, hogy kihez jöttünk, és azt is megnézték, hogy mi van nálunk. Vivi elmondta, hogy az apukájához jöttünk. Egy nővérke jött oda hozzánk és kedvesen megmutatta, hogy melyik kórteremben fekszik. Mielőtt benyitott volna, Vivi rám nézett, nagy levegőt vett és csak ezután nyomta le a kilincset. Amit bent láttam az lesokkolt. Vivin is láttam, hogy legszívesebben sírva, ordítva menekülne ki, nem csak innen, de az egész világból. Az apukáját szinte csak gépek tartották életben. Nem is értettem, miért engedtek be minket. Vivi tett egy lépést befelé, de annyira bizonytalan volt, hogy kicsit lépett hátra is egyet.

-          Biztos szeretnél bemenni? – néztem rá bizonytalanul. A válasza egy halk „ühüm” volt. – Akkor itt vagyok veled. – Rámosolyogtam és elindultam befele.

Amikor odaértünk az ágyhoz Vivi először a nyakamba borult, és úgy sírt, majd rám nézett.

-          Köszönöm – mondta egy mosoly szerűséggel, ami a fájdalomtól eléggé eltorzult. Odalépett az apukájához és megfogta a kezét.

-          Szia apa. Tudom, hogy hallasz, és azt is, hogy jobban leszel, csak idő kérdése. – Oda toltam még időben egy széket, mert majdnem összeesett. Ráborult az ágyra és csak zokogott.

Nem akartam zavarni, mert tudom, hogy ilyenkor semmi nem használ. Inkább hagytam, hogy kisírja magát. Odasétáltam az ablakhoz, és felültem a párkányra. Gyönyörű volt a kilátás. Már majdnem lement a nap, ami most még gyönyörűen megvilágította a korház melletti erdőt. Átgondoltam, hogy mennyi dolog történt ma velem. Egy éve ez volt a legjobb napom, még azzal együtt is, hogy ma van Vivienne halálának évfordulója. Erre gondolva legördült egy könnycsepp az arcomon, de gyorsan letöröltem. Erősnek kell lennem, főleg most, hogy Vivinek szüksége van rám. Ránéztem és láttam, hogy álomba sírta magát. Írtam neki egy cetlit, hogy ne aggódjon, ha felébred, mert elmentem, és ha bármi van, hívjon. Amint leértem a korház elé jött egy busz. Nem tudtam hova megy, de kértem egy jegyet a végállomásig. Leültem és elkezdtem zenét hallgatni. Csak néztem az utat és egy idő után kezdett ismerős lenni a környék. Rájöttem, hogy a temető felé megyek. Leszálltam a végállomáson és ott álltam a temető kapujában, ahol ő is fekszik. Bementem, és bár nem figyeltem merre indulok tudtam, hogy a végén elérem az ő sírját. Kb 10 percet bolyongtam, amikor megálltam. Ott volt velem szemben egy teljesen fekete sírkő, rajta a felirat: Vivienne Lucker. Odasétáltam és összeomlottam előtte. Nem tudom mióta sírhattam, amikor megéreztem egy lágy tapintást a vállamon. Felnéztem és nem hittem a szememnek. Jack volt az. Jack Müller, akibe több évig szerelmes voltam, de amikor megismerkedtünk, ő azt mondta, hogy csak barát akar lenni. Azóta se tud levakarni magáról, mert igaz, hogy már csak barátként, de imádom. Mellette ott állt Crissy is.

-          Gondoltam, hogy itt leszel. – Jack letérdelt mellém és átölelt, én pedig hozzábújtam. Crissy is letérdelt a másik oldalra.

-          Jobban vagy már? – kérdezte barátnőm.

-          Persze – mosolyogtam rá. – Köszönöm – erre ő is szorosan megölelt.

-          Imádlak titeket. Nagyon – öleltem egyszerre mindkettejüket, de valami nyomta az oldalam. Ekkor jutott eszembe, hogy még hétvégén vettem egy kis mécsest és szerencsémre a kabátomban hagytam. Elővettem és meggyújtottam. Szépen leraktam a sírkőre, és Crissy és Jack is ugyanígy tettek a sajátjukkal. Teljes volt a csend, még a levegővételünk is elveszett benne. Minden nagyon békés volt. Felálltam és csak bámultam ki a fejemből.

-          Hazavigyünk? – kérdezte Jack, amivel sikerült kizökkentenie a bambulásból.

-          Kedves tőletek, hogy felajánljátok, de még nem haza megyek.

-          Hát akkor? – lepődött meg Crissy.

-          Vissza a korházba. Vivi most is ott van – magyaráztam.

-          Apukája? – kérdezte Jack.

-          Igen, megint rosszul lett – mondtam szomorkásan

-          Akkor megyünk veled – közölte Crissy eltökélten.

Rájuk mosolyogtam és elindultam. Nem néztem hátra, mert hallottam, hogy jönnek utánam. Amikor kiértem a temető elé, indultam volna megnézni, hogy mikor jön a következő busz, de Jack megragadta a karom.

-          Ugye nem gondoltad komolyan, hogy busszal mész, amikor mi kocsival jöttünk? – kezdett el vonszolni a kocsijához, én pedig csak magamban mosolyogtam.

Imádom, ahogy Jack vezet, mert egyikünk se szeret lassan menni, ellenben Crissy-vel. Ő egész úton görcsösen szorongatta a kapaszkodót és a biztonsági övet, és minden egyes úthibánál felsikított. Szegényen jót röhögtünk. Észre se vettem, hogy már oda is értünk a korházhoz, csak akkor, amikor Jack lassított és bekanyarodott a parkolóba. Leparkolt és elindultunk befele. Vivi pont akkor ébredt fel, amikor beléptünk az ajtón. Felemelte a fejét és kómásan ránk nézett.

-          Szia Csipkerózsika – mentem oda hozzá, és nyomtam egy cuppanós puszit az arcára.

-          Mennyit aludtam? – kérdezte édes, álmos hangon.

-          Nem sokat, rád férne még pár órácska – mosolyogtam rá.

-          És te merre voltál eddig? Vagy mit csináltál? És most hallucinálok vagy az ott tényleg Jack és Crissy az ajtóban? – Ahhoz képest, hogy milyen fáradt és szomorú, nagyon gyorsan tud beszélni.

-          Szevasz kiscsaj, már azt hittem észre se veszel – szorongatta meg Jack.

-          Hello álomszuszék, aranyos vagy ébredés után – kacsintott Crissy, mire mindenki nevetett.

-          De mit kerestek ti itt?

-          Amíg aludtál, én kimentem Viviennehez a temetőbe. Eredetileg nem oda indultam, de ott kötöttem ki. Ott találkoztam ezzel a két nemnormálissal is. – Erre a kijelentésemre, egy hátbavágás volt a válasz.

-          Mi is örülünk, hogy találkoztunk – mondta egyszerre az én két nemnormálisom.

-          Én is ki akartam menni – mondta szomorúan Vivi. – Viszont apát nem akarom itt hagyni – fordult az ágy felé és megfogta apujának kezét.

Vivi teljesen lefagyott, amikor érezte, hogy apukája megszorítja a kezét. Mi is ledöbbentünk rendesen. Pár másodperc múlva lassan felnyitotta a szemeit, ránézett a lányára és elmosolyodott. Én gyorsan kimentem, hogy szóljak egy orvosnak vagy nővérnek, hogy felébredt. Szerencsém volt, mert pont akkor jött az orvos. Visszamentem vele együtt, és láttam, hogy Vivi igazán boldogan mosolyog. Rég láttam ezt a mosolyt, és nagyon örültem, hogy végre tényleg boldog. Az orvos levette a lélegeztető gépről az apukáját, mert már tudott magától lélegezni, és így beszélni is bírt. Hirtelen elkezdett rezegni a telefonom. Elnézést kértem és kimentem felvenni.

-          Szia kicsim, merre vagy?

-          Szia anya, bocsánat, de siettem és elfelejtettem szólni. Berlinben vagyok Vivivel, Crissyvel és Jackel.

-          Uhm, kimentetek a temetőbe?

-          Hát Crissyékkel ott találkoztam, de Vivivel már hamarabb jöttünk. Amikor átjött, akkor hozták ide korházba az apukáját.

-          Korházba került? Megint rosszul lett?

-          Igen, de most rosszabb volt, mint eddig. Egészen mostanáig eszméletlen volt. Akkor ébredt fel, amikor hívtál. – Miközben beszéltem vele lesétáltam a korház udvarára.

-          Akkor már jobban van. Ezt jó hallani. Jobbulást neki, Vivinek és az anyukájának pedig kitartás. – Anyum tényleg komolyan gondolta délután a dolgokat. Ennek örülök.

-          Átadom nekik.

-          Jólvan, viszont most leteszem. Majd jelentkezz, és vigyázzatok magatokra. Puszi.

-          Rendben, mint mindig, puszi, szia – köszöntem én is el. Újra olyan, mint volt. Régen is mindig azt hallgattam, hogy jelentkezzek, ha odaértem valahova, vagy ha elindultam haza. Akkor idegesítőnek tartottam, de az utóbbi időben már hiányzott.

Leültem egy padra és rá akartam gyújtani, de rá kellett jönnöm, hogy elfogyott a cigim. Remek. Mondjuk már úgyis le akartam szokni, hát itt a lehetőség. Hátra akartam dőlni, de majdnem hátraestem, mivel nem figyeltem, hogy nincs háttámlája a padnak. Kisebb szívrohamot kaptam, de vicces lehettem, mert hallottam, hogy valaki nevet. Valahonnan nagyon ismerős volt ez a nevetés. Aztán megláttam, hogy négy alak közeledik felém a sötétben, három férfi és egy nő. Felugrottam, és ezúttal majdnem orra estem. Megint elkezdett nevetni. Imádom ezt a hangot. Elkezdtem futni feléjük.

-          Vigyázz el ne ess – ekkor már láttam, hogy vigyorog, én pedig a nyakába ugrottam. Amikor sikerült levakarnia magáról, következett a másik vigyori. Belőle is kiszorítottam minden levegőt az ölelésemmel.

-          Én is örülök, hogy látlak, de mindjárt megfulladok – nevetett elhalóan. Gyorsan elengedtem.

5. Sadness~

Hello Minnaa~^^

Itt van az új fejezet, remélem tetszeni fog^^  Köszönhető ez főleg nővéremnek, de Andris is piszkált vele...ha ők nincsenek, akkor még mindig az első soroknál tartok..^^

Köszi a biztatást.:3 <3

És ne felejtsetek el legalább pipálni a rész végén!;)

Chuu~~

Nem tudom, hogy miért rakta be így a blogger a szöveget, de azért remélem tetszeni fog.:)

-          Szia apa - szóltam bele meglepetten.

-           Szia kicsim, csak azért hívtalak, hogy tudd, hogy én akkor is szeretlek, ha ez az elmúlt időben nem is igazán látszódott. De ha bármi bajod, gondod van, nekem elmondhatod.

-          Ööö, rendben, ezt eddig is tudtam - legalábbis egy hónappal ezelőtt, tettem hozzá magamban.

-          Akkor jó. Nekem viszont most mennem kell. Bocsi, szia. - A végén lehetett hallani a hangján, hogy alig várja, hogy lerakja, és feszeng. De ezt már megszoktam, sőt én se szeretek telefonon beszélni, úgyhogy teljesen meg tudom érteni.

Azt viszont már kevésbé értem, hogy miért kezdett el hirtelen aggódni értem az egész családom? Biztos Tom is észrevehette az értetlenségemet, mert egyre jobban kapálózott a kamera előtt. Nagyon vicces volt, és megpróbáltam visszatartani a röhögésem és komoly fejet vágtam, így folytatta tovább. Olyan 5 percig bírtam ezt, aztán kitört belőlem a röhögés, és visszakapcsoltam a mikrofonom is.

-          Mi olyan vicces? – kérdezte Tom kicsit durcásan a nyilvánvalót.

-          Bocsi, de nagyon vicces volt, ahogy össze vissza kapálóztál – töröltem le, egy nevetéstől kicsordult könnycseppet.

-          Haha, tényleg nagyon vicces – még mindig durcizott.

-          Nyaaa, ne durcizz már – bevetettem ellene a kölyökkutyanézést, amitől látszott rajta, hogy mindjárt elmosolyodik.

-          Oké, csak ne nézz így rám – mosolygott rám féloldalasan, amitől elolvadtam. – Egyébként ki volt az?

-          Apám – mondtam unottan.

-          És mit akart? Ugye nem meséltél neki rólam – tettetett félelmet.

-          Mióta elkezdtünk beszélni nem is láttam – mosolyogtam szomorúan. – És amúgy van is mitől félned, mivel katona – kacsintottam. Láttam, hogy nyelt egy nagyot.

-          Szóval katona? Volt már barátod, ugye? Ők hogy végezték? Hogy lett vége? – hadarta kétségbeesve. Nem bírtam ki nevetés nélkül, de ő még mindig ijedten nézett rám.

-          Nyugi már, csak hülyültem. Mondjuk tényleg katona, de nem kell tőle félni – vigyorogtam. – Eddig egy barátom volt, és egyiket se ölte meg.

-          Akkor jó – látszott rajta, hogy kicsit lenyugodott. – Egyébként, miért hívott?

-          Azért, hogy elmondja, szeret, és hogy nyugodtan elmondhatom neki, ha valami bánt.  – Tom elég értetlenül nézett, nem értette, hogy miért kell ezért felhívni. – Én se értem, de van egy olyan érzésem, hogy a mai dátumhoz van köze a szüleim közeledésének – szomorodtam el egy kicsit.

-          Ja tényleg…mondtad, hogy ma van egy éve, hogy.. – Nem fejezte be a mondatot, mert rájött, hogy nem túl jó ötlet megemlíteni. Én csak bólintottam.

Megint megszólalt a telefonom és már nyomtam volna ki, mert nem volt kedvem még egy lelkizéshez, de amikor ránéztem megláttam, hogy Vivi hív, úgyhogy gyorsan felvettem.

-          Caassy – szólt bele. Hallottam a hangján, hogy kétségbe van esve, és hogy sír?!

-          Vivi, mi történt, mi a baj? – Vártam, hogy válaszoljon, de csak azt hallottam, hogy halkan szipog. – Hallasz? – Erre egy halk „ühüm” volt a válasz.

-          Mi történt? Válaszolj kérlek…vagy szeretnéd ha átmennék? Vagy átjössz te? – Már teljesen kétségbe estem, hogy mi történhetett vele.

-          Átmegyek én. Öt perc és ott vagyok – tette le a telefont.

Leraktam a telefonom magam mellé, és még mindig nem tudtam, hogy mi történhetett.

-          Hé, mi történt? Mi volt a baj? És kivel beszéltél? – Tom bombázott a kérdéseivel és térített magamhoz. El is felejtettem, hogy nem kapcsoltam ki a mikrofonom.

-          Legjobb barátnőm hívott, és valami történt, de nem mondta el, hogy mi. Azt mondta, hogy 5 perc és itt lesz. Úgyhogy bocsánat, de lehet kilépek majd, ha ő szeretné. De az is lehet, hogy nem szeretné majd, és akkor hárman beszélünk majd. Persze csak akkor, ha téged nem zavarna?! – Nem voltam biztos benne, hogy nem baj, ha kitudódik, hogy mi beszélgetünk.

-          Nyugi, ha őt nem zavarja, akkor maradhat. Lehet, hogy őt is sikerül majd jobb kedvre derítenem – és már láttam, hogy csillog a szeme, ahogy azon gondolkozik mit is csinálhatna.

Hallottam, hogy anyám felkiabál, hogy itt van Vivi. Lerohantam a lépcsőn és a nyakába vetettem magam szorosan ölelve. Ő is megölelt, és látszott rajta, hogy már nem sokáig tudja tartani magát, ezért gyorsan felmentünk a szobámba. Amint becsukódott az ajtó elsírta magát és én nem tudtam mást csinálni, mint ölelni és csitítgatni. Amikor egy kicsit lenyugodott leültettem az ágyra és akkor jöttem rá, hogy Tom is lát minket….jó a memóriám.^^”

-          Cassy, ő kicsoda? – nézte kb 5 percig a képernyőt, aztán leesett neki. – Úristen, dehiszezTomSexistenKaulitz! – ordította, és felsikított. Én gyorsan leszóltam anyának, hogy ne aggódjon nincs semmi baj, és nem is őrült meg drága barátnőm.

-          Igen, ő Tom – mentem vissza mellé vigyorogva. – Ugye nem baj, hogy nem kapcsoltam ki? – néztem rá boci szemekkel.

-          Dehogy baj – csillogtak a szemei, de most nem a könnyektől.

-          Szia, te már tudod, hogy én ki vagyok, viszont én nem tudom, te ki vagy? – kérdezte kedvesen mosolyogva Tom.

-          Ő itt Vivi, a legjobb barátnőm – mutattam be vigyorogva, mert láttam rajta, hogy nem képes megszólalni.

-          Szóval Vivi – mosolygott furcsa, már-már perverz tekintettel. – Örülök, hogy megismerhettelek, de most el kell mennem. Majd még jövök boldogítani titeket. Sziasztok – kacsintott, és még puszit is dobott nekünk.

-          Rendben, de siess vissza. Sziaa – köszöntem én is el tőle egy puszi kíséretében. Vivi csak bambán bámult és integetett, mert még mindig nem tudott megszólalni.

Tom kikapcsolta a webcamját, én pedig halkan nevettem drága barátnőmön. Láttam, ahogy egyre csalódottabb arcot vág, és lassan visszatér a szomorúsága is. Kikapcsoltam a gépet és szembefordultam Vivivel. Komolyan a szemébe néztem, és láttam rajta, hogy már nem sokáig bírja.

-          Mi a baj, Vivi? – kérdeztem tőle halkan.

-          Semmi. – Ő is tudta, hogy nem fogom elhinni, főleg mert elcsuklott a hangja, ahogy próbálta visszatartani a sírást.

-          Most komolyan, mi történt?

-          Apa… - nem tudta folytatni, mert zokogásban tört ki. Viszont enélkül is tudtam, hogy nagy a baj, de reméltem, hogy nem végzetes..

-          Ugye nem..? – félve kérdeztem meg, még a suttogásnál is halkabban, de tudtam, hogy barátnőm meg fogja hallani. Megrázta a fejét.

-          Nem, dehogy is. – Hatalmas szemekkel nézett rám, én pedig nem tudtam mást csinálni, mint szorosan megölelni.

-          Nem lesz semmi baj, nyugi. – Reméltem, hogy tényleg így is lesz.

Még vagy 10 percig ültünk egymást ölelve, és csak Vivi hüppögését lehetett hallani, amikor megszólalt a telefonom. Vivi kibontakozott az ölelésemből, és megnézte a telefonom. Ahogy megnézte az értesítéseimet majdnem kiesett a kezéből.

-          Mi az? – vettem el tőle a telefont. Láttam, hogy írtak twitteren és amikor megláttam, hogy ki volt az megértettem a reakcióját. Ő még nem is tudta, hogy Jake-el is beszélgettem nem csak Tommal.

-          Neked most komolyan Jake Pitts írt üzenetet? Az a Jake Pitts? Én esküszöm, megfojtalak, ha nem mondod el most rögtön, hogy mi történt – a végét már vigyorogva mondta.

-          Hát tudod, az úgy kezdődött, hogy hazajöttem a kórházból és egy üzenet várt rám tőle. – Elmeséltem neki az egészet, még azt is, hogy Ash kis gatyában rohangált. Végre sikerült elérnem, hogy nevessen.

Együtt megnéztük az üzenetet, amiben Jake azt írta, hogy menjünk fel skype-ra mert csak. Jó indok, az biztos. Gyorsan bekapcsoltam a gépet és amint bejelentkeztem, már jött fel az ablak, hogy hívnak. Elfogadtam a videohívást, és két vigyorgó tökfejet láttunk, akik lökdösik egymást, hogy jobban látszódjanak. Vivivel egymásra néztünk és elnevettük magunkat. Nem is Jake volt az, hanem Tom és Ash.

-          Sziasztok láányok! – köszönt Ash édesen, elnyújtva az „á” betűt.

-          Hali megint – kacsintott természetesen Tom.

-          Sziasztok – köszöntünk egyszerre barátnőmmel.

-          Van itt valaki, akit én még nem ismerek. Szia Vivi – mosolygott rá Ashley szívdöglesztően.

-          Öööm, izéé, sz-szia Ashley – nyögte ki nagy nehezen, és el is pirult.

-          Amúgy Vivi, nem baj, hogyha Ash előtt kérdezek valamit? – érdeklődött Tom.

-          Nem, dehogy baj – nézett értetlenül.

-          Akkor, oké. Nem muszáj válaszolnod, ha nem akarsz. De nagyon érdekel, mi történt veled? – kérdezte kicsit halkabban. Vivi szomorkás mosollyal rám nézett majd vissza a fiúkra.

-          Ezt még Cassy-nek se meséltem el, de akkor most elmondom.