5. Sadness~

Hello Minnaa~^^

Itt van az új fejezet, remélem tetszeni fog^^  Köszönhető ez főleg nővéremnek, de Andris is piszkált vele...ha ők nincsenek, akkor még mindig az első soroknál tartok..^^

Köszi a biztatást.:3 <3

És ne felejtsetek el legalább pipálni a rész végén!;)

Chuu~~

Nem tudom, hogy miért rakta be így a blogger a szöveget, de azért remélem tetszeni fog.:)

-          Szia apa - szóltam bele meglepetten.

-           Szia kicsim, csak azért hívtalak, hogy tudd, hogy én akkor is szeretlek, ha ez az elmúlt időben nem is igazán látszódott. De ha bármi bajod, gondod van, nekem elmondhatod.

-          Ööö, rendben, ezt eddig is tudtam - legalábbis egy hónappal ezelőtt, tettem hozzá magamban.

-          Akkor jó. Nekem viszont most mennem kell. Bocsi, szia. - A végén lehetett hallani a hangján, hogy alig várja, hogy lerakja, és feszeng. De ezt már megszoktam, sőt én se szeretek telefonon beszélni, úgyhogy teljesen meg tudom érteni.

Azt viszont már kevésbé értem, hogy miért kezdett el hirtelen aggódni értem az egész családom? Biztos Tom is észrevehette az értetlenségemet, mert egyre jobban kapálózott a kamera előtt. Nagyon vicces volt, és megpróbáltam visszatartani a röhögésem és komoly fejet vágtam, így folytatta tovább. Olyan 5 percig bírtam ezt, aztán kitört belőlem a röhögés, és visszakapcsoltam a mikrofonom is.

-          Mi olyan vicces? – kérdezte Tom kicsit durcásan a nyilvánvalót.

-          Bocsi, de nagyon vicces volt, ahogy össze vissza kapálóztál – töröltem le, egy nevetéstől kicsordult könnycseppet.

-          Haha, tényleg nagyon vicces – még mindig durcizott.

-          Nyaaa, ne durcizz már – bevetettem ellene a kölyökkutyanézést, amitől látszott rajta, hogy mindjárt elmosolyodik.

-          Oké, csak ne nézz így rám – mosolygott rám féloldalasan, amitől elolvadtam. – Egyébként ki volt az?

-          Apám – mondtam unottan.

-          És mit akart? Ugye nem meséltél neki rólam – tettetett félelmet.

-          Mióta elkezdtünk beszélni nem is láttam – mosolyogtam szomorúan. – És amúgy van is mitől félned, mivel katona – kacsintottam. Láttam, hogy nyelt egy nagyot.

-          Szóval katona? Volt már barátod, ugye? Ők hogy végezték? Hogy lett vége? – hadarta kétségbeesve. Nem bírtam ki nevetés nélkül, de ő még mindig ijedten nézett rám.

-          Nyugi már, csak hülyültem. Mondjuk tényleg katona, de nem kell tőle félni – vigyorogtam. – Eddig egy barátom volt, és egyiket se ölte meg.

-          Akkor jó – látszott rajta, hogy kicsit lenyugodott. – Egyébként, miért hívott?

-          Azért, hogy elmondja, szeret, és hogy nyugodtan elmondhatom neki, ha valami bánt.  – Tom elég értetlenül nézett, nem értette, hogy miért kell ezért felhívni. – Én se értem, de van egy olyan érzésem, hogy a mai dátumhoz van köze a szüleim közeledésének – szomorodtam el egy kicsit.

-          Ja tényleg…mondtad, hogy ma van egy éve, hogy.. – Nem fejezte be a mondatot, mert rájött, hogy nem túl jó ötlet megemlíteni. Én csak bólintottam.

Megint megszólalt a telefonom és már nyomtam volna ki, mert nem volt kedvem még egy lelkizéshez, de amikor ránéztem megláttam, hogy Vivi hív, úgyhogy gyorsan felvettem.

-          Caassy – szólt bele. Hallottam a hangján, hogy kétségbe van esve, és hogy sír?!

-          Vivi, mi történt, mi a baj? – Vártam, hogy válaszoljon, de csak azt hallottam, hogy halkan szipog. – Hallasz? – Erre egy halk „ühüm” volt a válasz.

-          Mi történt? Válaszolj kérlek…vagy szeretnéd ha átmennék? Vagy átjössz te? – Már teljesen kétségbe estem, hogy mi történhetett vele.

-          Átmegyek én. Öt perc és ott vagyok – tette le a telefont.

Leraktam a telefonom magam mellé, és még mindig nem tudtam, hogy mi történhetett.

-          Hé, mi történt? Mi volt a baj? És kivel beszéltél? – Tom bombázott a kérdéseivel és térített magamhoz. El is felejtettem, hogy nem kapcsoltam ki a mikrofonom.

-          Legjobb barátnőm hívott, és valami történt, de nem mondta el, hogy mi. Azt mondta, hogy 5 perc és itt lesz. Úgyhogy bocsánat, de lehet kilépek majd, ha ő szeretné. De az is lehet, hogy nem szeretné majd, és akkor hárman beszélünk majd. Persze csak akkor, ha téged nem zavarna?! – Nem voltam biztos benne, hogy nem baj, ha kitudódik, hogy mi beszélgetünk.

-          Nyugi, ha őt nem zavarja, akkor maradhat. Lehet, hogy őt is sikerül majd jobb kedvre derítenem – és már láttam, hogy csillog a szeme, ahogy azon gondolkozik mit is csinálhatna.

Hallottam, hogy anyám felkiabál, hogy itt van Vivi. Lerohantam a lépcsőn és a nyakába vetettem magam szorosan ölelve. Ő is megölelt, és látszott rajta, hogy már nem sokáig tudja tartani magát, ezért gyorsan felmentünk a szobámba. Amint becsukódott az ajtó elsírta magát és én nem tudtam mást csinálni, mint ölelni és csitítgatni. Amikor egy kicsit lenyugodott leültettem az ágyra és akkor jöttem rá, hogy Tom is lát minket….jó a memóriám.^^”

-          Cassy, ő kicsoda? – nézte kb 5 percig a képernyőt, aztán leesett neki. – Úristen, dehiszezTomSexistenKaulitz! – ordította, és felsikított. Én gyorsan leszóltam anyának, hogy ne aggódjon nincs semmi baj, és nem is őrült meg drága barátnőm.

-          Igen, ő Tom – mentem vissza mellé vigyorogva. – Ugye nem baj, hogy nem kapcsoltam ki? – néztem rá boci szemekkel.

-          Dehogy baj – csillogtak a szemei, de most nem a könnyektől.

-          Szia, te már tudod, hogy én ki vagyok, viszont én nem tudom, te ki vagy? – kérdezte kedvesen mosolyogva Tom.

-          Ő itt Vivi, a legjobb barátnőm – mutattam be vigyorogva, mert láttam rajta, hogy nem képes megszólalni.

-          Szóval Vivi – mosolygott furcsa, már-már perverz tekintettel. – Örülök, hogy megismerhettelek, de most el kell mennem. Majd még jövök boldogítani titeket. Sziasztok – kacsintott, és még puszit is dobott nekünk.

-          Rendben, de siess vissza. Sziaa – köszöntem én is el tőle egy puszi kíséretében. Vivi csak bambán bámult és integetett, mert még mindig nem tudott megszólalni.

Tom kikapcsolta a webcamját, én pedig halkan nevettem drága barátnőmön. Láttam, ahogy egyre csalódottabb arcot vág, és lassan visszatér a szomorúsága is. Kikapcsoltam a gépet és szembefordultam Vivivel. Komolyan a szemébe néztem, és láttam rajta, hogy már nem sokáig bírja.

-          Mi a baj, Vivi? – kérdeztem tőle halkan.

-          Semmi. – Ő is tudta, hogy nem fogom elhinni, főleg mert elcsuklott a hangja, ahogy próbálta visszatartani a sírást.

-          Most komolyan, mi történt?

-          Apa… - nem tudta folytatni, mert zokogásban tört ki. Viszont enélkül is tudtam, hogy nagy a baj, de reméltem, hogy nem végzetes..

-          Ugye nem..? – félve kérdeztem meg, még a suttogásnál is halkabban, de tudtam, hogy barátnőm meg fogja hallani. Megrázta a fejét.

-          Nem, dehogy is. – Hatalmas szemekkel nézett rám, én pedig nem tudtam mást csinálni, mint szorosan megölelni.

-          Nem lesz semmi baj, nyugi. – Reméltem, hogy tényleg így is lesz.

Még vagy 10 percig ültünk egymást ölelve, és csak Vivi hüppögését lehetett hallani, amikor megszólalt a telefonom. Vivi kibontakozott az ölelésemből, és megnézte a telefonom. Ahogy megnézte az értesítéseimet majdnem kiesett a kezéből.

-          Mi az? – vettem el tőle a telefont. Láttam, hogy írtak twitteren és amikor megláttam, hogy ki volt az megértettem a reakcióját. Ő még nem is tudta, hogy Jake-el is beszélgettem nem csak Tommal.

-          Neked most komolyan Jake Pitts írt üzenetet? Az a Jake Pitts? Én esküszöm, megfojtalak, ha nem mondod el most rögtön, hogy mi történt – a végét már vigyorogva mondta.

-          Hát tudod, az úgy kezdődött, hogy hazajöttem a kórházból és egy üzenet várt rám tőle. – Elmeséltem neki az egészet, még azt is, hogy Ash kis gatyában rohangált. Végre sikerült elérnem, hogy nevessen.

Együtt megnéztük az üzenetet, amiben Jake azt írta, hogy menjünk fel skype-ra mert csak. Jó indok, az biztos. Gyorsan bekapcsoltam a gépet és amint bejelentkeztem, már jött fel az ablak, hogy hívnak. Elfogadtam a videohívást, és két vigyorgó tökfejet láttunk, akik lökdösik egymást, hogy jobban látszódjanak. Vivivel egymásra néztünk és elnevettük magunkat. Nem is Jake volt az, hanem Tom és Ash.

-          Sziasztok láányok! – köszönt Ash édesen, elnyújtva az „á” betűt.

-          Hali megint – kacsintott természetesen Tom.

-          Sziasztok – köszöntünk egyszerre barátnőmmel.

-          Van itt valaki, akit én még nem ismerek. Szia Vivi – mosolygott rá Ashley szívdöglesztően.

-          Öööm, izéé, sz-szia Ashley – nyögte ki nagy nehezen, és el is pirult.

-          Amúgy Vivi, nem baj, hogyha Ash előtt kérdezek valamit? – érdeklődött Tom.

-          Nem, dehogy baj – nézett értetlenül.

-          Akkor, oké. Nem muszáj válaszolnod, ha nem akarsz. De nagyon érdekel, mi történt veled? – kérdezte kicsit halkabban. Vivi szomorkás mosollyal rám nézett majd vissza a fiúkra.

-          Ezt még Cassy-nek se meséltem el, de akkor most elmondom.