1. New follower~

Itt is lenne az első rész. Remélem tetszeni fog.^^  A folytatást amint kész lesz felrakom.:3

Nem lehet igaz. Már megint reggel van. Bár Andy Biersack hangjára nem is olyan rossz felkelni. Kár, hogy ez csak az ébresztőm. Lenyomom a szundit…van még időm. Ez így is lenne, ha nem egymás után ötször tenném ezt. Amikor már hatodszorra ordít a fülembe az ébresztőm, úgy döntök, hogy kikászálódok az ágyból, és ránézek az órára. Basszus! 7 óra, nekem meg 7:15-kor kezd az órám. Utálom a hétfőket. Még szerencse, hogy alig 5 percre van a suli. Rekordidő alatt sikerült elkészülnöm, így sikeresen beértem a tanár előtt. Ahogy levágódtam legjobb barátnőm, Vivi mellé az utolsó padba, kaptam néhány nem éppen elismerő pillantást, de már nem érdekelnek. Igaz, hogy még csak néhány hete kezdődött a suli, de már hozzászoktam, hogy az osztálytársaim többsége lenéz, sőt néha még nagyon jó ötleteket is adnak, hogyan öljem meg magam. Szánalmasak. Köszöntem barátnőmnek, és pont elkezdtük volna megbeszélni, hogy mi történt velünk a hétvégén, amikor egy elég nagy ütést éreztem a vállamon, aztán felhangzott a jól ismert nevetés, vagy inkább nyerítés. Szuper, eddig még csak a szájuk volt nagy, de úgy tűnik, nem úszom meg tettek nélkül. Már álltam volna fel, hogy megnézzem ki volt az, és visszaadjam neki, amikor belépett a némettanárnő, így inkább csendben maradtam, és felálltam jelentéshez. Amikor végre leülhettünk, barátnőm rögtön kérdezgette, hogy jól vagyok-e, ne menjünk-e el dokihoz, vagy legalább a mosdóba megnézni, meg hidegvizezni. Elgondolkodtam rajta, hogy eljátszom a nagy halált, és inkább otthon töltöm a hetem, de nem fogok megfutamodni, főleg nem ilyen férgek elől. Nem értem, mi bajuk van velem? Hirtelen rám tört a sírhatnék. Ránéztem Vivire, aki egyből rájött a pillantásomból, hogy nem vagyok jól, de gyorsan lefirkáltam neki egy kis cetlire, hogy nem akarok elmenni, csak hát eléggé fájt. Nem is maga az ütés fájt annyira, hanem a tény, hogy ilyen emberek léteznek. Csak azért utálnak, ahogy kinézek, és amilyen zenét hallgatok. Az osztályom nagy részének – annak a részének, amelyik nem ismer – én csak az emós lány vagyok. Pedig ez nem volt mindig így. Ez már a 4. évem ezzel az osztállyal, de szeptemberben eléggé megváltoztak a dolgok körülöttem, és én magam is megváltoztam. Igaz, csak külsőleg, mert legbelül mindig is dark csaj voltam, most viszont már a külsőmön is látszik. Szerencsémre, akik már ezelőtt is ismertek és szerettek mellettem maradtak, mert ők tudták, hogy én tényleg ilyen vagyok. Sőt, még néhány rokonlelket is megismertem a suliban, akikkel nagyon jól kijövök. Megkérdeztem barátnőmet, hogy mi volt hétvégén, mert nem igazán tudtunk beszélni.

-          Hát, ugye mondtam, hogy apu rosszul lett, de az orvosok azt mondták, hogy hamar jobban lesz. Tegnap délután már haza is jöhetett, mert az orvosok szerint már jól van – próbált meggyőzően mosolyogni.

-          Ez mind jól hangzik, de mi történt valójában? – a tanár felénk nézett, de tudja jól, hogyha nem is figyelünk, úgyis megtanuljuk az anyagot, így hagyott minket.

-          Ennyire átlátszó vagyok? – kérdezte egy szomorkás mosollyal. – Tegnap tényleg hazaengedték, de csak azért, mert megmondta, hogy nem fog bent maradni, és azzal a feltétellel, hogy nem fog semmi megerőltetőt se csinálni, sőt, ha lehetséges, egész nap fekszik. Mondjuk, aput ismerve ez nem tudom mennyire esélyes. – ezt az utolsó mondatot egy kisebb mosollyal az arcán mondta, miközben láttam, hogy könnybe lábad a szeme.

-          Mi történt? Mi a baj? – kérdeztem, miközben megöleltem.

-          Khm, ha valami baj van, akkor menjenek ki nyugodtan. Ha nem tévedek amúgy se figyeltek az órámra – tanár.

-          Sajnáljuk Tanárnő. Nemsokára visszajövünk.

-          Nem szükséges.

Barátnőmmel gyorsan összeszedtük a cuccunkat és szinte futva mentünk ki. Miközben elmentem az osztály „szépsége” mellett, észrevettem, hogy a lábát kirakva akart kibuktatni, így jól megtapostam azt, mire felordított. Milyen szép hangja van, így már nem is annyira irritáló.^^  A tanár furán nézett rá, és a diákok többsége is így tett, majd mindenki elnevette magát.

Vivivel végre kijutottunk, és megcéloztuk a mosdót. Amint beértünk, az egyik fülkébe lehajtottuk az ülőkét és arra ültünk. Barátnőm, amint becsukódott az ajtó elsírta magát. Én természetesen megöleltem, és próbáltam vigasztalni, nyugtatgatni. Kb 10 perc múlva már csak szipogott, úgyhogy rákérdeztem mi történt, mit mondtak az orvosok. A válasz ledöbbentett.

-          Ugye tavaly, amikor beteg lett nem jöttek rá mi baja. Hát most kiderült. Baj van a szívével. Ezért nem szabad megerőltetnie magát – hadarta el. Meg se tudtam szólalni, úgy ledöbbentem. Csak fogtam a kezét, amikor meghallottuk, hogy mindjárt ránk törik az ajtót kopogás helyett.

-          Héjj, ne itt romantikázzatok – szólalt meg egy nagyon ismerős hang. Olyan lendülettel nyitottam ki az ajtót, hogy majdnem fejbe vágtam vele, én pedig kiestem rajta. Vivi csak röhögött.

-          Crissy ^^ - ugrottam másik barátnőm nyakába. Ő csak nevetett és próbált lehámozni magáról...kevés sikerrel.

-          Engedj már el, mindjárt bepisilek – nevetett még mindig. Ő a másik nagyon jó barátnőm. Együtt jártunk általánosba is, azóta összenőttünk. Leszálltam róla, és csak akkor vettem észre a vállamba hasító fájdalmat. Rögtön odakaptam a másik kezem, amit persze Vivi is észrevett, és odaugrott, hogy megnézze, mi van vele. Szakértő szemeivel megállapította, hogy ez bizony nem egy kis kék foltocska lesz, hanem elég csúnyán megzúzódott. Elkezdtünk vitatkozni, hogy menjek-e orvoshoz vele, de én természetesen nem akartam. Más se hiányzik nekem, csak egy orvosi látogatás, amit anyám is tuti megtudna. Na, ezt nagyon nem akarom. Ekkor jött ki Crissy.

-          Te komolyan nem akarsz elmenni orvoshoz? Normális vagy te? Elmész magadtól, vagy rángassalak el? – ezt mind egy szuszra. Nem is tudtam, hogy ekkora tüdeje van.

Megfogta az ép karomat és elkezdett kifele ráncigálni. Utolsó reménységem Vivi maradt, így megragadtam a karját. Nem kellett volna, mert így ő is meg tudott fogni, és minden ellenkezésem ellenére lecipeltek az igazgatóihoz.

-          Oké, sikerült. Ide hoztatok. De légyszi, ne mondjátok el az igazat. így is eléggé szívok már, nem szeretnék még több balhét.

-          Akkor mit mondjunk?

-          Ööhm, mondjuk, hogy megbotlottam egy táskában, és falnak vágódtam?

Végig se mondhattam, már kopogtak is az ajtón. Nagy levegőt vettem, hogy lenyugtassam magam. Ha megkérem, akkor lehet nem árul be anyámnak, se az igazgató, se az egyik talpnyalója, se a doki. Észre se vettem, de a lányok már el is mondták, hogy mi történt velem.

-          Szia Cassy, jól vagy?

-          Hát, eléggé fáj a vállam.

-          A lányok mondták, hogy elég csúnyán beütötted a szekrénybe. Mutasd csak – elkezdte tapogatni a vállam, mintha olyan nagyon értene hozzá. Hümmögött néhányat majd kijelentette, hogy mindjárt jön. Pár perc múlva visszajött 3 kikérővel, hogy elhagyhassuk a suli területét. Megköszöntük, és miután a lelkemre kötötte, hogy elmegyek az orvoshoz, elmentünk.

Barátnőimmel még meglátogattuk a szekrényünket. Én szinte minden könyvet kipakoltam, mert alig bírtam el a táskám. Crissy-nek elkezdett csörögni a telefonja, és kicsit félre vonult, hogy felvegye. Amikor visszajött eléggé szomorúan nézett rám. Nem értettem miért ilyen.

-          Crissy, mi történt?

-          Semmi, nyugi. Csak az van, hogy nem tudok elmenni veletek, mert Adamnek kell segítenem a töriben. Bocsi csajok.

-          Semmi baj. Kiengesztelésképp majd engem is korrepetálhatsz. – vigyorgott Vivi.

-          Semmi. Ja, és ha visszajöttem, majd nekem is segíthetsz. – majd megöleltük egymást és ketten Vivivel elindultunk a balesetire.

20 perc séta után már ott is voltunk. Bejelentkeztem, majd lerogytunk egy-egy székre. Megbeszéltük, hogy visszafele mindenképpen busszal megyünk. Nem voltak sokan, így hamar sorra kerültem. Bementem, a doki megvizsgálta a karomat, és röntgent is csináltatott, amiből kiderült, hogy tényleg csak egy kis zúzódás. Jegelnem kell, kennem valami kenőccsel, és jövő héten már mehetek is suliba. Nagyszerű. A hetemet otthon tölthetem, egyedül. De még az is lehet, hogy bemegyek majd ettől függetlenül is. Nem akarom egyedül hagyni Vivit.

Kaptam néhány receptet, és igazolást, plusz tesi felmentést egy hónapra. Ennek már tényleg nagyon örültem. Majd meg kell köszönnöm, az egyik bunkónak. J

Viviel mivel nem sűrűn jártunk a kórház felé, nem tudtuk, hogy járnak a buszok, így rá kellett döbbennünk, hogy több mint egy órát itt kéne ülnünk. Na ez az, ami nekünk még nagyon fáradtan se megy, így elindultunk gyalog. Mire elértünk hozzánk hullák voltunk. Főztem teát, mert mindketten állandóan azt isszuk.

-          Vivii, igaz, hogy engem kiírtak egész hétre, de nem szeretnélek egyedül hagyni bent. Nem lesz baj? – barátnőm meglepődve pillantott felém.

-          Mi?

-          Azon gondolkoztam, hogy ugyan úgy bejárok majd suliba – mondtam halkan.

-          Dehogy fogsz te bejönni, amikor van igazolásod! – Kelt ki magából. – Egyébként szerintem én se fogok bemenni. Anya azt mondta intéz nekem igazolást, csak maradjak otthon apuval – tette hozzá halkabban.

-          Ohh, oké – ennyit tudtam kinyögni.

Vivi rám mosolygott majd hirtelen felállt. Nem tudtam mit akarhat.

-          Na én megyek. Hagylak pihenni.

-          Micsoda? Már mész is? – Lepődtem meg. Aztán leesett. – Jól van, menj csak. Apudnak üzenem, hogy jobbulást.

-          Átadom. Neked pedig kitartás!

Elbúcsúztunk egymástól, aztán haza ment. Hirtelen nem tudtam mit kezdjek magammal. Aztán úgy döntöttem leülök, megnézem mi történt velem a világhálón tegnap óta. Legelső dolgom volt, hogy bekapcsoljak valami zenét, aztán felmentem twitterre. Reggel láttam, hogy történt valami, de nem volt időm megnézni, hogy mi. Amikor betöltött láttam, hogy van egy új követőm, és üzim is jött. Amikor megnéztem, hogy kik azok, majdnem leestem a székről. Alig tudtam elhinni. Aki követett, és aki az üzit írta, egy és ugyan az a személy volt.