Én se hiszem el, de résszel jelentkezek.:3 Már egy ideje kész van, csak be kellett gépelnem, ami nem igazán jött össze mostanáig.>__<"
Remélem még vagytok, akiket érdekel mi is fog történni.^^ Az előző részhez pedig nagyon köszönöm a komikat Alicia, Brianna *-* Imádlak titeket!♥ :3
Remélem tetszeni fog a rész. Komizzatok, pipáljatok légyszi.:) És az új kinézetről is mondjatok véleményt, mert ha nem tetszik, akkor még alakítok rajta.:3
Jó olvasást!^^
Chuuuu~
Egy újabb kép, ahol Tom gitározik~ Remélem még nem unjátok.:D
Mivel imádok
rajzolni, így mindig van nálam lap és ceruza. Hívtam egy nővért, akit
megkértem, hogy adja oda ezeket. Először csak firkálgattam, aztán lerajzoltam
azt a személyt, aki folyton a fejemben járt. A végére egész cuki lett, bár a
valóságot egyáltalán nem tükrözi. Ashley, remélem hamarosan láthatlak~.
Mivel kb fél órán
keresztül nem történt semmi és a ceruzám is elkopott, így úgy döntöttem, hogy
megpróbálkozok az alvással. Azonban akár hogy forgolódtam, helyezkedtem nem
sikerült elaludnom. Túlságosan felspannolt, hogy holnap valószínűleg haza
mehetek. És egy hét múlva már a tetkóm is meg lesz. Szerencsémre elég közel
volt a telóm, hogy elérjem így tudtam kockulni. Benyomtam a netet és felnéztem
Twitterre és megnéztem Ashley tevékenységét. Feltöltött magáról egy képet, amin egy kis papírt tartott, amin egy felirat állt: „Gyógyulj meg
minél hamarabb. Hiányzol Cicus. Szeretlek ♥~” Én már ettől is elolvadtam, de
amikor kiszúrtam, hogy mögötte a fal egy része tele van az én és a közös
képeinkkel, mind ez egy gyönyörű montázsba rendezve. Úgy éreztem, még sose
voltam ilyen boldog. Már majdnem megnéztem a komikat, amikor rájöttem, hogy
abból semmi jó nem sülne ki, mivel sosincsenek szép kommentek, ha egy csaj is
van a képen. De ezt muszáj lesz megszoknom, mivel megszökni nem fogok. Nem az
én stílusom a menekülés.
-
Oh, látom ébren vagy – jött be Mitch. – Mi a baj? –
aggódott, amint megláttam, hogy könnyesek a szemeim.
-
Semmi, csak….tényleg semmi – mosolyogtam rá.
-
Hát jó – mondta kétkedve. – Muszáj lenne megvizsgálnom.
Fel tudsz állni? – kérdezte.
Óvatosan kibújtam
Tom mellől és bizonytalanul letettem a lábaim.
-
Várj, segítek – jött oda mellém és átkarolt, így
segített megtartani az egyensúlyomat. – Óvatosan.
-
Azt hiszem most már jó lesz – mondtam teljesen vörös
fejjel, amikor már vagy öt perce voltam a karjaiban.
-
Tuti?
-
Ha nem, akkor majd te elkapsz – vigyorogtam rá, majd
kibújtam az „öleléséből”.
Wow, de furcsa. Túl
sokat voltam ágyban és teljesen elszoktam a járástól. Bizonytalanul léptem
párat, majd Mitch felé fordultam.
-
Azt hiszem ez rendben – mosolygott. – Most pedig
menjünk sétálni egyet.
Kimentünk a
folyosóra és mindenfelé elmentünk. Még lépcsőztünk is, ami eleinte nehezen
ment, de azért belejöttem.
-
Ez is tökéletes – jegyezte meg halkan, majd leírt valamit.
-
Most amúgy mit is vizsgálsz? – érdeklődtem.
-
Mivel sokat voltál ágyban, így muszáj leellenőrizni a
járásod. Még meg nézem a reflexeidet, és ha ott is minden rendben, akkor még
alszol egyet és mehetsz is haza – mosolygott, de nem túl őszintén.
-
Komolyan? – Végre semmi nem akadályozott meg, hogy a
nyakába ugorhassak.
-
Azt hiszem, már semmi nem tarthat vissza, de azért meg
kell vizsgáljalak – indultunk el nehézkesen. Célba vettünk egy üres vizsgálót,
ahol szinte szó szerint felpattantam az ágyra.
-
Ne értsd félre – vigyorgott perverzen és elkezdte
felhúzni a korházi hálóingem, így szabad lett a térdem. Elővette a kis orvosi
kalapács izét és lecsapott vele a reflexemre. Én pedig majdnem hasba rúgtam.
-
Tökéletes. Túlságosan is – motyogta, írt valamit, majd
ugyan ezt megcsinálta a másik lábammal. – Holnap reggel el kell búcsúznunk. De
előtte a számodat kérem – kacsintott.
Gyorsan elpakolt,
majd visszatért hozzám. Egy darabig, csak néztük egymást, majd megszólalt.
-
Szerintem még most menj ki, vagy olyat teszek, amit nem…vagyis
de, én szeretnék, de te szerintem nem – mormogta a fülembe, én pedig gyorsabban
kapkodtam a levegőt, ahogy éreztem a leheletét a bőrömön.
-
Akkor, - nyeltem egyet – én most megyek.
Nehézkesen
kitámolyogtam a vizsgálóból, majd elindultam az egyik irányba. Fogalmam se volt
róla, hogy merre megyek, csak mentem. Nem tudom, hogy csinálja, de teljesen
elkábít, amikor ilyeneket csinál. Legalább 10 perce kóvályogtam, mire
megtaláltam a szobámat. Tom még mindig édesdeden aludt. Amint leültem az ágy
szélére, elkezdett mocorogni.
-
Mmmmm, mit csinálsz? – morgott.
-
Lefekszek melléd – bújtam oda.
-
Merre voltál? – dünnyögte, miközben szorosan átölelt.
-
Vizsgálaton. És kiderült, hogy holnap mehetünk haza –
vigyorogtam rá közvetlen közelről. Az arcunk között nem volt 2 cm se. És akkor
olyan történt, amire nem számítottam. Tom megcsókolt. És ami még meglepőbb,
hogy visszacsókoltam. Nem tudom miért tettem, azonnal megbántam.
-
É-én...sajnálom – dadogta, amikor észhez tértünk mind
a ketten.
-
Ne tedd – motyogtam.
-
Nem bántad meg? – nézett hatalmas szemekkel.
-
Dehogynem – nevettem. – Viszont….mindegy, hagyjuk –
fordultam el pipacs vörös arccal.
-
Héé, fejezd be a mondatot. Kíváncsi vagyok a viszontra
–élénkült fel teljesen.
-
Viszont élveztem is – motyogtam a párnámba.
-
Nem vagyok biztos abban, hogy jól értettem – súgta a
fülembe.
-
Azt mondtam, hogy nem volt rossz – fordultam hirtelen
felé. Sajnos közelebb volt, mint gondoltam, így sikeresen lefejeltem.
-
Úúúú, bocsánat – mondtam azonnal, és szemügyre vettem
a puklit, amit okoztam.
-
Megbocsátok, ha kapok puszit – nézett rám boci
szemekkel.
-
Azt hiszem, ez megoldható – nyomtam puszit a homlokán
okozott dudorra.
-
Sokkal jobb – vigyorgott.
-
Én is kaphatok? – kérdezte csillogó kiskutyaszemekkel
Mitch, aki csak akkor lépett be.
-
Ilyet csak nekem ad, bibibíííí – mondta Tom, mint egy
kisfiú, miközben szorosan megölelt. – Sőt, mást is kaptam – suttogta lehelet
halkan, így a doki nem hallotta, de én így is fülig vörösödtem.
-
Kár – húzta a száját. – Na, de amiért jöttem. Lassan
aludjatok, reggel pedig jövök ébreszteni, utána pedig mehettek haza – mondta
fancsali képpel, mi Tommal pedig örültünk.
-
Hé, azért ne szorítsd ki a levegőt belőlem – nyögtem,
amikor kezdett túl erős lenni az ölelése.
-
Bocsánat – lazított kicsit a szorításán.
-
Semmi gond – szorítottam meg vigyorral az arcomon,
amíg el nem kezdett kapálózni.
-
Oké, ezt megérdemeltem.
-
Azért ne öljétek meg egymást – próbált a doki komoly
lenni, de nem igazán jött össze neki. Főleg, amikor rám nézett.
-
Nehéz lesz, de azért majd próbálkozunk – vigyorogtunk
mindketten.
-
Alvás! – mondta mielőtt ki ment volna.
-
Hogy a fenébe aludjak, ha most keltem fel? –
szenvedett szobatársam.
-
Ha gondolod hívhatok egy nővért, aki bead valamit,
amitől elalszol – ajánlottam fel neki, vigyorral az arcomon.
-
Azt inkább kihagyom – bökött meg.
-
Hééé, ezt miért kaptam? – böktem meg én is őt.
-
Mert nem tudom, mit csináljak – vetődött el.
-
Ööm, unatkozz – vigyorogtam a képébe.
-
De én nem akarok – nyavalygott. – Inkább mást
csinálnék – nézett rám sunyin.
-
És mégis mit? – kérdeztem óvatosan.
-
Hát, igazából két dolog van. Az egyik ez lenne –
nyomott egy gyors puszit a számra. – De nem hinném, hogy ebben benne lennél –
igaza volt – így inkább ezt választom – nyúlt az ágy mögé, majd előhúzta a
gitárját. – Ez jobban tetszik? – kérdezte ártatlan arccal.
-
Nyuuuuu, igen – lelkesedtem.
-
Pontosan ezt a választ vártam – mosolygott édesen.
Feltornázta magát
ülő pozícióba és gyorsan behangolta.
-
Mit játsszak?
-
Durch den Monsun – mondtam csillogó szemekkel.
-
Legyen – mondta, majd elkezdett pengetni.
Már az első
akkordok után látszódott rajta, hogy beleélte magát, és teljesen elmerült a
zenében. És én vele együtt merültem. Észre se vettem, hogy elkezdtem énekelni.
A refrént pedig együtt énekeltük végig, teli torokból. A szám végén Mitch
rosszalló arccal jött be.
-
Oké, elfogadom, nem alszotok. De legalább halkabban
tegyétek ezt – mondta fáradtan, majd ki is ment.
Tommal, mint a
cinkos társak, egymásra néztünk és elröhögtük magunkat.
-
Kövi? – kérdezte lelkesen.
-
Automatisch – válaszoltam rögtön.
Nem is reagált,
csak elkezdte játszani. Ezt már nem énekeltünk, csak én dúdoltam végig.
-
Nem gondolta volna, hogy ilyen jó hangod van – mondta
a szám végén.
-
A zuhanyrózsa sokat tudna mesélni – nevettem. – Amúgy
tök átlagos – vontam vállat.
-
De jó – bizonygatta.
-
Köszi – pirultam el egy kicsit.
-
Na, mi legyen a kövi?
-
Der letzte Tag.
-
Úgy látom, szereted a régi számokat – mosolygott, majd
elkezdett játszani.
A legelső számok
egyike, amikbe beleszerettem. Imádom.
-
Ahh, imádom ezeket játszani – mondta elégedetten.
-
Én pedig imádom, amikor ezeket játszod – nyomtam
puszit az arcára. – Kövi legyen a Spring nicht – mondtam halkan.
Oda bújtam hozzá,
úgy hogy a gitározásban ne zavarjam. Ezt a számot is végig énekeltem, de csak
halkan. Így is elcsuklott néha a hangom.
-
Minden oké? – kérdezte aggódva a szám végén.
-
Ühüm – bólogattam. – Lehetne még egy Rette mich? –
néztem rá csillogó, könnyes szemekkel.
-
Hát persze – mosolygott.
Letörölte a
könnyeimet, majd elkezdett játszani. Ugyan úgy végig énekeltem, mint az előbb.
-
Én majd megmentelek – mondta halkan az utolsó akkord
után.
Lerakta a gitárt
és szorosan megölelt. Nem bírtam tovább, elsírtam magam. De nem zokogtam,
ezúttal erősebb voltam.
-
Tényleg aludni kéne – motyogta, miközben megnyugtatóan
simogatott.
-
Legalábbis próbálkozzunk – mosolyogtam.
Elengedett, amíg lefeküdtünk,
de utána újra hozzá bújtam. Nem tartott sokáig, míg mind a ketten elaludtunk.
Nem telt túl jól az éjszakám. Rengetegszer felébredtem és egyszer majdnem
leestem az ágyról. Pedig dupla ágy volt.