25. Waking up~

Hello Minnaa~ ^^
Itt a kövi rész, csak hogy mindenki megnyugodjon.:3  Vagy ne.;)  Remélem tetszeni fog.^^   Sajnos csak ennyit tudtam kihozni belőle..x3  Komizzatok és pipáljatok légyszi, sokat jelent.^^
Jó olvasást.:)
Chuuu~ :*

Egy darabig könnyűnek éreztem a testem, szinte súlytalannak. Ez a legjobb érzés a világon. Aztán elvesztettem ezt az érzést, a testemmel együtt nem találtam.

Nem tudom meddig voltam így, amikor hirtelen visszatért minden. Köztük a fájdalom is, és egyre intenzívebb lett. Mellőlem csipogást hallottam. Hirtelen valaki megszorította a lábam és a karom, mire elrántottam mindkettőt.

-          Végre – hallottam egy megkönnyebbült hangot.

-          Nyajj, túl fényes – nyavalyogtam, amikor megpróbáltam kinyitni a szemem.

-          Mint a nap általában – mondta az ismeretlen ismerős, lágy hang. – Most próbáld meg. – Hallottam, ahogy elhúz valamit. Gondolom a függönyt. Megint megpróbáltam felnyitni a szemem, és ezúttal sikerült is.

-          Jó reggelt – motyogtam mosolyogva.

-          Szia szépség – mosolygott vissza egy szőke srác, az orvos. A hangja nagyon ismerős volt, de nem emlékeztem az arcára. – Mi a gond? – aggódott, gondolom az arckifejezésem miatt.

-          Ismerős vagy, de nem jut eszembe a neved. – Teljesen megváltozott az arca. A megkönnyebbült arckifejezése teljesen eltorzult.

-          Hogy mi? Nem, az nem lehet –túrt a hajába zavartan.

-          Mi a baj? És mi történt velem? – zavarodtam össze.

-          Majdnem elvéreztél. Egyszer újra kellett éleszteni, és utána kisebb kómába estél – sorolta. Wow, csoda, hogy élek.

-          És miért nem emlékszek rád? Pontosabban, rémlik valami, de a neved nem jut eszembe. Viszont az eszembe jutott, hogy te mentettél meg. Úgyhogy köszönöm – hadartam és hálásan rámosolyogtam.

-          Úgy tűnik, részleges amnéziád van – mondta elgondolkozva. – Szerencsére ezt helyre lehet hozni. Elég gyorsan – mondta, majd kiment.

Amíg egyedül voltam, próbáltam visszaemlékezni, hogy mi is történt pontosan. Rémlik, hogy egy srác mellett feküdtem mielőtt elkezdődött ez az egész. De hogy is hívják? Azt hiszem Tom. Igen, Tom Kaulitz volt. Viszont, nem ő a barátom.

-          Cassy, végre felébredtél! – rontott be egy srác, ezzel félbeszakítva a monológom.

-          Az orvos mondta, hogy részleges emlékezet kiesésed vagy mid van – mondta egy szomorkás mosollyal.

-          Uhm, igen. De rád emlékszek – mondtam vigyorogva, mert tényleg eszembe jutott ki is ő. – Hogy is felejthetném el a barátom? – Erre a költői kérdésre teljesen ellágyult.

-          Annyira szeretlek – csókolt meg.

-          Mmm, ez nagyon hiányzott – mormogtam ajkaiba.

-          Pedig „csak” két napig aludtál.

-          Az pont elég is volt.

-          El se tudod képzelni mennyire aggódtam érted – nézett komolyan a szemembe.

-          Azért sejtem – mosolyogtam. – És amúgy Tom hogy van?

-          Eléggé ki van – húzta el a száját. – De Mitch most ment neki szólni.

-          Mitch? Ő az a szőke orvos?

Erre a kérdésemre egy kárörvendő vigyor terült szét az arcán.

-          Igen, ő az. – Próbálta leplezni a vigyorát, de nem igazán sikerült neki.

-          Annyira furcsa volt ez az egész – mondtam elgondolkodva.

-          Hogy érted?

-          Úgy, hogy élek, pedig megtapasztaltam a halált – ráncoltam a homlokom. – Igaza volt Bellának az Alkonyatban – nevettem. – „A halál békés, könnyű. Az élet nehezebb.” Viszont soha nem adnám fel ezt az életet – magyaráztam hevesen.

-          Ennek nagyon örülök, de azért ne üss le – nevetett Ashley.

-          És én is nagyon örülök neki – jött be Tom kórházi ruhában, nyúzottan. Ahogy közelebb jött, láttam, hogy vörösek a szemei, és még mindig tele vannak könnyel.

-          Azért furcsa volt, hogy az Alkonyatból idéztél – nevetett az orvos, aki ezek szerint Mitch.

-          Jó film volt, úgyhogy láttam párszor – kuncogtam, ahogy eszembe jutott hányszor kínoztam vele nővéremet. – Azt hiszem az amnézia csak egy kis elmezavar volt ébredés után, mert minden ember nevére és arcára emlékszek, akivel eddig találkoztam – jelentettem ki büszkén.

-          Ennek örülök – sóhajtott megkönnyebbülten a doki. – De arra is emlékszel, hogy mi történt veled a múltban?

-          Az egy kicsit homályos – vallottam be vonakodva.

-          Caaaaaass! – borult nyakamba a hirtelen megjelent barátnőm.

-          Viviiiiiiiii! – ordítottam a fülébe.

-          Aannyira örülök, hogy végre újra köztünk vagy – mondta elcsukló hanggal.

-          Vivi, tudsz mondani bármi olyan dolgot, ami régen történt és emlékeznie kellene rá? – támadta le a szöszi.

-          Öm, van egy pár ilyen. De nem feltétlenül jó dolgok – húzta a száját, de nem értettem, hogy mire gondol.

-          Próba, szerencse – mondtam.

-          Hát jó. Akkor a legfrissebb dolog. Miért kerültél korházba?

-          Ez könnyű. Egyik osztálytársammal volt egy „kis” nézeteltérésünk, és hát ő nyert. Következő?

-          Mit kaptál szülinapodra?

-          A világ legjobb buliját – mondtam csillogó szemekkel, mire mindenki felnevetett.

-          Oké, akkor már csak egy kérdésem lenne, de ez a legnehezebb és a legrosszabb is egyben. Mi történt Viviennel? – halkult el a hangja.

-          Történt vele valami? – Úgy éreztem, mintha valami próbálna megakadályozni az emlékezésben.

-          Tényleg nem emlékszel? Semmire? Még arra se, hogy hol lehet?

-          Nem – mondtam kétségbeesve.

Elkezdtem gondolkozni, hogy mi történhetett. Hirtelen beugrott róla egy kép. De mintha nem lett volna teste, ennek ellenére tudtam vele beszélni, és meg is érinthettem. És akkor eszembe jutott, hogy mikori kép volt. Amikor meghaltam egy kis időre, találkoztam vele, mielőtt visszahoztak volna.

-          Azt hiszem rájött – hallottam egy halk hangot.

-          Meghalt, igaz? – kérdeztem sírós hangon. Észre se vettem, hogy sírok.

-          Igen – suttogta nővérem, aki az előbb jött be.

Nem tudtam mit mondani. Csak sírtam csendben. Valamennyire vigasztalt a tudat, hogy jó helyen van. Mert ebben biztos voltam.

-          Jobban vagy? – kérdezte Kayla, amikor már kezdtem megnyugodni.

-          Ühüm – bólogattam.

Ezután legalább fél órát beszélgettünk. Elmondta, hogy nem sokára kezdődik a vizsgaidőszaka, amitől szinte retteg. Viszont jó hír, hogy Billel tényleg összejöttek, és nagyon jól megvannak.

-          Szívem, Kayla hívott, hogy ébren vagy – rontott be anyám.

-          Szia anyu – mosolyogtam rá. – Igen, már egy ideje fent vagyok. Hosszú idő után sikerült kialudnom magam – nevettem.

-          Máskor majd hagylak otthon is aludni napokig, csak ne történjen még egyszer ilyen – puszilgatott meg.

-          Nem fog – vigyorogtam rá, és ügyetlenül, fekve megöleltem.

-          Sajnálom, hogy zavarom önöket, de vége a látogatásnak… - kezdte egy nővérke.

-          De hát még csak most értem ide – háborodott fel egyből anyám.

-          Tudom, de ez a szabály. A betegnek pihenni kell – tessékelte ki anyáékat. – És most tényleg pihenjen – szólt rám.

Ahogy egyedül maradtam előtörtek az emlékeim. Főleg azok, amik Viviennel kapcsolatosak. Köztük az a szörnyű éjszaka. Most nem volt senki velem, így nyugodtan sírhattam, egyedül. Senki nem látta a könnyeim, és ez így volt jó. Bár Tom és a gitárja hiányzott. És még a telefonomon se tudtam zenét hallgatni, mert nem értem el a sok tű miatt, így tényleg csendben szenvedtem. Sajnos minden belém szúrt fém biztosan rögzítve volt, így egyiket se tudtam kiszedni. Így csak vergődtem. Szeretek egyedül lenni, de most nem tett jót. Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy nem adnám fel ezt az életet, de hiányzik Vivienne. Leírhatatlanul. Észrevettem egy kis gyógyszeres dobozt, pont olyan közel, hogy elértem. Nyugtató. Pont ami most kell. Kiszórtam belőle pár darabot és könnyedén lenyeltem őket. A hatást azonnal éreztem. Kezdtem ellazulni, már nem éreztem azt a belső kínt, mint az előbb. Lassan elaludtam~

24. Nightmare~

Hello Minnaa~ ^^

Meghoztam az új részt, ami elég rövid lett, de nem véletlenül.:3  Öhm, nem is tudom mit írjak erről a részről....inkább a ti véleményetekre vagyok kíváncsi. Úgyhogy tessék komizni, mert különben elmegy a kedvem.:D   Jó olvasást.^^

Chuuu~ :*

-         Csak óvatosan. Azzal nincs bajom, ha megöleled, de vigyázz a sebére légyszi. Nem szeretném még egyszer összevarrni neki.

-         Nyugii, nem lesz baj. – Bár már lehet van. De amit nem tud, az nem fáj. Csak nekem.

-         Na jó. Nem hiszek neked. Lássuk azt a sebet - kezdett el közelíteni.

-         De tényleg. Nincs semmi bajom - bújtam Tomhoz, abban reménykedve, hogy majd ő megvéd. A francokat…

-         Még én is érzem, hogy átvérzett a kötés - mondta, és lefogott, így nem tudtam menekülni.

Mitch megint az oldalamra fordított.

-         Kár, hogy nem vagyunk egyedül - morogta a fülembe, mire felnevettem. Lehet nem kellett volna, mert iszonyúan szúrt az oldalam.

-         Mitch, csinálj valamit. Nagyon fáj! - nyögtem.

Ő azonnal felhúzta a hálóingem - csak ameddig muszáj volt. Amint látható lett a kötés a doki felszisszent, Tom pedig egy hatalmasat nyelt. A szöszi óvatosan felemelt és lefektetett a saját ágyamra. Kirohant, és ezúttal egy kis állványt tolt be.

-         Ez egy kicsit lehet, hogy fájni fog - emelt fel egy fecskendőt és aggódva nézett rám.

Közvetlen a sebem mellé szúrta, kötésen keresztül. Alig éreztem meg, előtte is ugyan úgy fájt. Kezdett elzsibbadni az oldalam, amikor Mitch egy hirtelen mozdulattal letépte a kötést. Egy hatalmas, fültisztítóhoz hasonló tárgyat átitatott fertőtlenítővel és elkezdte letisztítani a sebem.

-         Uhh, ez nagyon csúnya. - Oda akartam fordítani a fejem, de nem engedte. - Inkább ne…

Ránéztem Tomra, aki hatalmas szemekkel nézett vissza rám. Látszott rajta az ijedtség, hogy mennyire aggódik. Bátorítón rámosolyogtam, ami meglepően könnyű volt, mert már egyáltalán nem fájt semmim. Már egyáltalán nem figyeltem, hogy Mitch mit csinál velem, egyre álmosabb lettem. Már csak egy valamire, vagy inkább valakire tudtam gondolni. Ashley. Szeretem, mindennél jobban. És remélem meg tud majd bocsájtani nekem. Mindenért.

-         Ne, Cassy, maradj velem – szólongatott egy messzi hang. – Túl sok vért veszít – mondta ugyan az a hang elkínzottan, majd elaludtam.

*Tom pov*

Nem hittem a szememnek. Csak reméltem, hogy álmodok. Az a rengeteg vér, mind Cassy vére volt. Egy átlagember már rég feladta volna. Ez is azt mutatja, hogy ő nem az. Utolsó erejével még bátorítón rám mosolygott. Én nem tudtam ezt viszonozni.

-         Ne, Cassy, maradj velem – pofozgatta a szöszi. – Túl sok vért veszít – mondta elkínzottan, ezzel a legszörnyűbb rémálmomat kimondva.

Nem tudtam ki ő és milyen kapcsolat van köztük, de látszott rajta, hogy mindjárt összeesik. Már csak az tartotta talpon, hogy visszahozza Cassy-t. Ebből gondoltam, hogy lehet még remény. Ebben a pillanatban 2 orvos és nővér rontott be. Átvették a szöszitől Cassy-t és kirohantak vele. A srác csak bámult utánuk, térdre rogyott és elkezdett zokogni. Én még mindig nem tudtam elhinni, hogy ez megtörtént. Ez csak egy álom lehet. Egy nagyon rossz álom.

23. New roommate~

Hello Minnaa~
Meghoztam a következő részt.^^  Remélem tetszeni fog, komikat várom.:3
Jó olvasást.^^
Chuuu~

*Nem talált képet xd*

A könnyeim még mindig folytak, csak már nem zokogtam, hanem mereven bámultam. Mindeközben egyetlen gondolat ismétlődött a fejemben. Miattam. Miattam. Csak is miattam. Ha én nem vagyok, akkor ez nem történt volna meg. Nem kéne az életéért küzdenie. Nem kéne a rajongóknak aggódni. Minden menne, ahogy kéne, nem lenne senki, aki elrontja a dolgokat. Aki mindig mást akar, ami a helyes lenne. Aki nem képes eldönteni semmit. Aki hátrahagyná a barátait. Aki most csak fekszik, és bámul ki a fejéből, miközben a könnyei csorognak végig az arcán. És ez a személy én vagyok.

-      Hölgyem! A sok beteg miatt nem jöhetnek be a látogatók, sajnálom. A nővérének és a kedvesének az előbb szóltam. Amint lehet, jönnek – mosolygott a nővér, majd kisétált

-      Miért? – suttogtam magam elé.

Miért van az, hogy szerencsétlenséget hozok másokra? Vivienne is miattam halt meg. Mert nem tudtam időben segíteni neki. Anyáék miattam veszekednek. Nővérem is kiborult, amiért el akarok menni Amerikába. Ashley összeveszne a bandával, amiért én nem vagyok képes vele menni. Vivi apukája beteg lett. És akkor most még ez is. Nem tudom, meddig bírom még. Főleg így, hogy még a nyugtató se segít. Lehunytam a szemem, hátha tudok pihenni, de csak azt a képet láttam magam előtt, ahogy Tomot kitolják a mentőautóból. És ez rémes volt.

10 perc bámulás után, kezdtem érezni, hogy múlik a nyugtató hatása. Már tudtam mozgatni a kezem. Felnyúltam, és belemarkoltam a hajamba. Egyre intenzívebben zokogtam, és már kezdtem érezni, hogy fáj, ahogy a hajam tépem. De valahogy ez se érdekelt. Elengedtem a hajam és az infúziós tű felé nyúltam. Egy mozdulattal kitéptem. Amúgy se használt semmit, így legalább nem is szúrt. Megragadtam a telefonom, és abban reménykedve, hogy majd lenyugtat, elkezdtem hallgatni a Rette mich-t. De nem így lett. Amint meghallottam Tom gitárjátékát, legszívesebben földhöz vágtam volna a telefonom. Meg is tettem volna, ha Mitch nem lép be abban a pillanatban.

-      Te meg mit csinálsz? – ordította, mire összerezzentem.

-      Én…nem tudom – néztem rá kétségbe esve.

-      Semmi baj, nyugi – jött oda hozzám. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt nekem vagy magának mondja. – Úristen, te nagyon vérzel – akadt ki. – Mit csináltál? – nézte meg a karom.

-      Öüm, azt hiszem kiszedtem ezt – mutattam neki a tűt.

-      És mégis miért? – nézett elkerekedett szemekkel.

-      Nem tudom – túrtam bele megint a hajamba. – Fájt, amikor behajlítottam a kezem, a nyugtató úgyse hatott, úgyhogy nem volt rá szükségem – magyaráztam ártatlan tekintettel.

-      Ajj, szerencséd, hogy én jöttem be. Ha más orvos jött volna, már lekötöztek volna – túrt a hajába. – De én nem lennék rá képes – nézett elkínzottan. – És bízok is benned annyira, hogy nem teszed meg még egyszer. – Elindult a kis dobozka felé, amit még korábban hozott be. – Elállítom a vérzést, és be is kötözöm a karod, de így már nincs hova szúrni az infúziót. Muszáj lesz injekcióval befecskendezni – sóhajtott, majd elkezdte ellátni a karom.

-      Sajnálom – suttogtam.

-      Nem azért mondtam – mosolygott. – Kész is vagyok. Lehetőleg többet ne tegyél kárt magadban – nézett komolyan a szemembe.

-      Majd próbálkozok – sütöttem le a szemeim.

-      Amúgy, azért jöttem, hogy egy jó hírt közöljek – mosolyodott el. Kelletlenül felemeltem a tekintetem. – Hé, mondom jó hír, szóval ne sírj – törölte le a nedvességet az arcomról. Észre se vettem, hogy sírok.

-      Mi az a jó hír? – töröltem meg a szemeim.

-      Tom Kaulitz, a srác, akiért annyira aggódtál – kezdte, mire felkaptam a fejem és sokkal élénkebben néztem rá, ő pedig elmosolyodott. – Nincs életveszélyben – mosolygott. – Még csak műteni se kell. Csak a fején van egy seb, de azt már összevarrták.

-      E-ez komoly? – dadogtam.

-      Teljesen – mosolygott türelmesen.

-      Úristen, köszönöm – suttogtam.

-      Amúgy, akartam kérdezni valamit. Nem lenne gond, ha valakit ide költöztetnénk melléd? Elég kevés a hely..

-      Csak nyugodtan – mosolyogtam végre. – Legalább nem fogok unatkozni, ha épp nem vagy itt.

-      Viszont én se fogok tudni szórakozni – tettette, hogy szomorú, mire kacsintottam.

-      Na, akkor én megyek is. Szólok, hogy van szabad hely. Nemsokára jövök. Ne csinálj semmi hülyeséget – mondta szigorúan.

-      Kinek mi számít annak – suttogtam, miután kiment.

Mivel már nem volt semmi éles a közelemben, így nem tudtam engedni a késztetésnek, hogy ártsak magamnak. Felsóhajtottam, majd elkezdtem a plafont bámulni. Lassan a hobbimmá válik. Nem tudom meddig bambultam, amikor felriadtam, hogy valaki bejött.

-          Cassy, szóval tényleg jól vagy – hallottam azt a megkönnyebbült hangot, amire most a legnagyobb szükségem volt.

-          Tom – szorult el a torkom, amikor megláttam a kötést a fején.

-          Hé, nem szabad felállnod. Csigavér – próbálta visszanyomni Mitch. – És ez rád is vonatkozik – nézett rám fenyegetően, amikor fel akartam kelni.

-          Igenis – mondta hatalmas vigyorral.

-          Örülök, hogy jól vagy – mondta Tom, és végül az ágyon maradt. Rákötöttek egy infúziót, aztán magunkra hagytak minket.

-          Ne is mond – mosolyogtam…ha tudná! – Örülök, hogy neked se lett semmi komoly bajod – szakadt ki belőlem. – Nagyon, nagyon aggódtam - néztem rá fájdalmasan.

-          Sajnálom, én..

-          Nem, én sajnálom – szakítottam félbe. – Az egész az én hibám volt. Remélem, hogy te is és Bill is meg tudtok bocsájtani – alázkodtam meg.

-          Ne beszélj hülyeségeket – mosolygott édesen. – Ha valakire haragszik, akkor az én vagyok. Én pedig megkönnyebbültem, hogy jól vagy, úgyhogy nem kell bocsánatot kérned – hadarta.

Nem bírtam tovább, muszáj volt felkelnem.

-          Hé, ezt nem szabadna. A doki az előbb mondta – aggódott.

-          Nem szokásom hallgatni rá – vigyorogtam. Oda mentem hozzá, és szorosan megöleltem. – Annyira örülök, hogy jól vagy – suttogtam neki a könnyeimmel küszködve.

-          Hát még én – karolt át ő is.

Leültem az ágya szélére, de nem engedtem el. Ezek után nem. Még jó pár percig így voltunk, amikor már megszólaltam volna, megzavarták a nyugalmunkat.

-          Tudtam – sóhajtotta Mitch. – Ha így folytatod, én magam foglak az ágyhoz kötözni – mondta fenyegetően, de nem igazán hatott rám.

-          Hmm, próbálkozz csak – kacsintottam.

-          Tom, segíts. Mit csináljak vele? – kérdezte, mint aki szenved.

-          Vele nem lehet semmit – nevetett a gitáros.

-          Esküszöm, ha nem fekszel vissza, tényleg lekötözlek – nézett egyre csúnyábban.

-          Legyen – sóhajtottam lemondóan. – Amint elment, visszajövök – súgtam Tomnak.

-          Ne fáradj, hallottam. És most irány az ágy.

Elindult felém, így inkább gyorsan visszamásztam. Kiskutya szemekkel néztem rá, hogy ne haragudjon, és úgy láttam be is vált. Haha.

-          Nincs szerencséd. Itt maradok, és figyelem, nehogy hülyeséget csinálj – ült le a két ágy közé egy székre.

-          Hogy-hogy itt maradsz? – kérdeztem csodálkozva.

-          Az előbb járt le a műszakom – magyarázta. És tényleg hétköznapi ruhában volt. – Így semmi nem akadályozhat meg abban, hogy figyeljelek – mondta vigyorogva.

-          De jó nekem – nyögtem elgyötörten. – Mondjuk, még jól jártam – gondolkoztam el.

-          Hogy érted? – nézett rám értetlenül ő is és Tom is.

-          Úgy, hogy te nem teszel semmit, ami nekem rossz lenne, és én ne akarnám. Nem úgy, mint sok más orvos tenné. Plusz, mivel most sima látogatóként vagy itt, nem is tehetnéd – vigyorogtam már én is.

-          Okos – mondta elismerően.

-          Azt hiszem lemaradtam – mondta Tom. – Mi is folyik itt pontosan? – vonta össze a szemöldökeit. – Ti mióta ismeritek egymást?

-          Ühm, még nincs egy napja – gondolkozott el a doki. – Mióta felébredt. De én azóta imádom – vigyorgott.

-          És én is őt – tapadt az én arcomra is egy hatalmas vigyor. – Nem hagyott unatkozni, nagyon rendes és odafigyelő volt. Bár egy kicsit perverz – nevettem. – De amikor kellett itt volt – mosolyogtam, mire ő ellágyult.

-          Hiszen orvos vagyok. Ez a dolgom.

-          Tudom, de nem minden orvos ilyen. Nekem elhiheted, tapasztalt vagyok – nevettem megint. Bár most nem olyan boldogan.

-          Gondolom – mosolygott.

-          Miért van olyan érzésem, hogy zavarok? – kérdezte szinte nyögve.

-          Nyaajj, egyáltalán nem zavarsz – álltam fel megint, és elindultam felé.

-          Nem-nem. Te szépen visszafekszel – állt elém drága orvosom.

-          Vagy mégse? – vontam fel a szemöldököm és egy beteghez képest gyorsan megkerültem, és lehuppantam Tom ágyára. – Tényleg nem zavarsz, örülök, hogy itt vagy – öleltem meg, és adtam neki egy hatalmas puszit.

-          Hát még én – vigyorodott el.

-          Miért csinálod ezt? – túrt bele a hajába Mitch. Egyszerűen szívdöglesztő ilyenkor. Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni.

-          Öööm, azért, hogy egy nagyon, nagyon jó barátommal lehessek? – tettem fel a költői kérdést.

-          Szerintem meg azért, hogy idegesíts – vonta fel kérdőn egyik szemöldökét.

-          Az a másik ok, igazad van – vigyorogtam.

-          Kikészítesz te lány – csóválta a fejét.

-          Nem csak téged – csatlakozott Tom is.

-          Uram isten! Maga meg miért nem a saját ágyában van? – sikkantotta egy nővér.

-          Nem lehetett lenyugtatni, csak így. De én felügyelem őt, úgyhogy nyugalom – mondta Mitch hivatalos, orvosi hangján.

-          Hát ettől nem nyugodtam meg – forgatta a szemeit. – Főleg nem azok után, ami nem rég történt vele. – Erre a kijelentésre Tom felkapta a fejét.

-          Az nem az én hibám volt. Legalábbis nem teljesen – motyogta bűntudatosan.

-          Mégis mi a fene történt? – fordult felém drága szobatársam, így csak pár centi volt köztük.

-          Öö, hát, izé… Melyikre gondolsz? – kérdeztem vörös fejjel. Látszott rajta, hogy emiatt a kijelentés miatt még idegesebb lett.

-          Az összesre. Szépen sorban – nyögte ki végül.

-          Hát jó – sóhajtottam. – Ugye bár a bordatörés volt az első, utána szétszakadtak a varrataim.

-          Kétszer is – kotyogott közbe a doki.

-          Már megint? – hitetlenkedett Tom.

-          Igen, már megint. Utána az infúziós tű miatt sérültem meg. Szintén kétszer – nevettem.

-          Vonzod a balszerencsét – karolt át a gitáros, én pedig hozzábújtam.

-          Azt azért tegyük hozzá, hogy volt egy összeomlása – tette hozzá a nővér. Nem sikerült megkedvelnem. Főleg nem az után a tekintet után, amit Tomtól kaptam.

-          Öm, izé…. hehe. Eléggé kiakadtam. De ez többet nem fordul elő, mivel itt vagy és jól vagy – bújtam még jobban hozzá.

A nővér végre befogta és elvégezte a dolgát, ami nem más volt, mint hogy megnézzen pár dolgot Tomon, aztán ki is ment.

-          Nem értem. Ha látogatási tilalom van, akkor te mégis mit keresel még mindig itt. Hiszen már nem dolgozol – gondolkoztam hangosan.

-          Majd pont nekem mondják meg, hogy mit csináljak – nevetett Mitch. – Amúgy, nekem is lenne egy kérdésem.

-          Hallgatlak.

-          Miért van az, hogy neked barátod van, és mégis hozzá bújsz most?

-          Úgy, hogy nagyon örülök annak, hogy jól van. Plusz még a barátom is nagyon jól tudja, hogy imádom ezt a srácot – böktem meg Tomot.

-          És csak kicsit féltékeny rám – vigyorgott.

-          Ez is igaz – nevettem. – Egyébként, mi a helyzet Riaval? – csúszott ki a számon.

-          Már haza utazott. És szerintem már összepakolt, és elköltözött – mondta nyugodtan.

-          Szakítottatok? – esett le az állam.

-          Ahham, nem bírta elviselni a gondolatát annak, hogy te fontos vagy nekem – meredt a plafonra, tégla vörös arccal. Istenem, milyen édes.

-          Még egy tönkre ment kapcsolat miattam – morogtam. Ezt is ráírhatom a "listámra".

-          Micsoda?

-          Semmi, csak nem értem, miért? Mármint, nekem úgy tűnt, hogy kibékültetek – magyaráztam gyorsan.

-          Nem sikerült. Bár nem is nagyon bánom. Legalább nem kell a hisztijeit hallgatnom – nevetett felszabadultan és szorosan magához ölelt, mire egy kicsit felszisszentem.

-          Csak óvatosan. Azzal nincs bajom, ha megöleled, de vigyázz a sebére légyszi. Nem szeretném még egyszer összevarrni neki.

-          Nyugii, nem lesz baj. – Bár már lehet van. De amit nem tud, az nem fáj. Csak nekem.

22. Because of me~

Hello Minnaaa~ ^^
Wow, megint hoztam egy részt.:D   Azt hiszem elég gyorsan sikerült összehoznom, főleg, hogy már két napja megírtam.:D  De most fel is rakom, remélem tetszeni fog. ^^  Légyszi komizzatok, sokat segít.^^
Jó olvasást.:3
Chuuu~ 
https://www.youtube.com/watch?v=g07DthCKqs0 ^^

-          Azt mondta, hogy hívja a rendőrséget. De nem értettem, hogy miért van úgy kikészülve – nézett elgondolkozva nővérem.

-          Azért, mert a húga – mondtam, mire nővéremnek leesett az álla.

-          Hogy mije? Pedig rendesnek tűnt a doki – húzta a száját.

-          Nem hinném, hogy családi dolog lenne az őrület – nevettem keserűen. – Bár, lehet, hogy mégis, mert az őrületbe tud kergetni a hülyeségeivel.

-          Azt elhiszem – nevetett most már nővérem is.

-          Kicsim! – jelent meg Ashley az ajtóban, mire széles, nyugodt mosoly jelent meg az arcomon. – Jól vagy? Amikor ideértem, pont egy rendőr kocsiba ültették be azt a pszicho csajt, akit leszedtem rólad. – Odajött hozzám, és a szemeiben rettegést láttam.

-          Nyugalom kincsem, – simítottam végig az arcán – minden rendben. Kayla nem engedte, hogy bejöjjön, az orvos pedig hívta a rendőröket – sikerült kicsit megnyugtatnom.

-          Umpf, elvitték a rendőrök, most már megnyugodhatsz. De még mindig nem tudom elhinni, hogy ezt tette – jött be Mitch elkínzott arccal.

-          Köszönöm – mondtam hálásan. – És te is nyugodj meg, minden rendben lesz.

-          Legalább biztonságban vagy – próbált mosolyogni, de inkább egy fintor lett belőle. – Sajnálom, most megyek. Ha bármi kell, csak kiálts, vagy nyomd meg a nővérhívót és jövök – sétált ki.

-          Neki meg mi a baja? – kérdezte barátom. – Ha jól emlékszek ő volt ott a csajjal is. Már akkor is ki volt készülve.

-          Az a csaj, a húga, és nem képes elhinni, hogy ezt tette – magyarázta nővérem.

-          Oh, szegény srác. Nem lennék a helyében.

Ez után a megjegyzés után kicsit vidámabb témákat beszéltünk meg. Ashley elmondta, hogy a srácokkal mit beszéltek.

-          Megmondtam nekik, hogy most nem vagyok hajlandó itt hagyni téged. Még az új album miatt se, úgyhogy ők fognak ide jönni. A TH-s srácok azt mondták, hogy szívesen ajánlanak stúdiót – lelkendezett.

-          Akkor maradsz? – csillogtak a szemeim.

-          Bizony – vigyorgott és megcsókolt. – Nem foglak itt hagyni, főleg nem ezek után.

-          Na és mi lesz, ha kiengednek, és minden újra normális lesz? – tettem fel a legnehezebb kérdést.

-          Igazából, tegnap beszéltem anyukáddal erről – kezdte el kicsit nehezen. – Ha te is szeretnéd, akkor velem jöhetnél Amerikába. Van ott egy nagyon jó suli, ahol tanulhatnál akár németül is – hadarta.

-          Na álljunk meg egy kicsit – mondta nővérem. – Nem rég kaptam vissza és te megint elvennéd? – kérdezte kicsit ingerülten és szomorúan.

-          Nem igazán, csak akkor, ha ő is szeretne velem jönni. Én nem kényszerítem semmire. Ha kell, akkor én maradok itt. Hajlandó vagyok erre is miatta – mondta büszkén.

-          Kayla, ha valaki, akkor te tudod jól, hogy mi volt mindig is az álmom – mosolyogtam rá, mire ő lemondóan bólintott.

-          Pontosan mi is?

-          Az, hogy Amerikában élhessen – suttogta Kayla, mire egyetértően bólintottam.

-          És ha most nem megyek, akkor nem tudom mikor lesz rá lehetőségem. De, ne szaladjunk ennyire előre. Először is kerüljek ki innen, és még anyáékkal is meg kell beszélnem. A barátaimról nem is beszélve – hadartam, és egyre bizonytalanabb lettem.

Ha elmegyek, akkor itt kell hagynom Vivit és a többieket. De hát ezt eddig is tudtam, és ezzel együtt is el akartam menni. Főleg, ha Ashley-vel lehetnék. De így hogy itt a lehetőség elbizonytalanodtam. Nem tudom, mikor jöhetnék vissza, hogy láthassam azokat, akiket hátrahagyok. Viszont ha nem megyek, akkor lehet nem lesz több ilyen lehetőségem. És lehet, hogy a kapcsolatom Ashel se lenne akkor az igazi. Vááá, megőrülök, nem tudom eldönteni.

-          Hé, nyugi. Nem kell most rögtön csomagolnod. Csak akartam, hogy tudd, van egy ilyen lehetőség is – nyugtatott Ash. Észre se vettem, hogy szinte a hajam téptem, miközben gondolkoztam.

-          Persze, oké, megnyugodtam – fújtam ki élesen a levegőt.

-          Biztos? Ne hívjam a dokit?

-          Tuti, nem kell ilyen kis semmiség miatt szólni neki. Van most elég baja, hagy nyugodjon le.

-          Mi? Ide jön? – kiabálta nővérem. – Biztos jó ötlet ez? Mármint, egyedül vezetni hajnalban ekkora távolságot, nem túl biztonságos – vette egyre halkabbra a hangját, és nem hallottam a beszélgetés többi részét. Ashley-vel mindketten kérdőn néztünk rá, amikor letette a telefont.

-          Mi történt?

-          Tom. Idejön.

-          Hogy mi? Mégis minek? – akadt ki Ash.

Meglepett a reakciója. Én legalábbis örülök annak, hogy jön meglátogatni.

-          Bill most hívott vissza, és amikor mondtam, hogy korházban vagy Tom meghallotta és nem lehetett hozzászólni. Autóba ült és elindult ide. Viszont a kocsijukon elég régi gumik vannak, és ha kinézel, akkor láthatod, hogy eléggé csúszósak az utak – világosított fel Kayla.

És tényleg igaza volt. Két dolog is igazolta, hogy csúsznak az utak. Az egyik az, hogy szállingózott a hó, a másik pedig, hogy rengeteg mentő jött és ment. Remélem, Tom épségben ideér.

-          Csak van annyi esze, hogy óvatosan vezet. Ugye? – néztem aggódva nővéremre.

-          Nagyon remélem – fogta a fejét. – Elmegyek, iszok egy kávét. Ash, te kérsz valamit?

-          Megyek veled, ha nem gond. Mindjárt jövök – csókolt meg.

-          Persze – suttogtam az üres szobában. – Csak érj ide épségben, kérlek – akadtam ki.

-          Kivel beszélgetsz? – jött be kedvenc dokim.

-          Az ördöggel – közöltem teljesen közömbösen, mire egy pillanatra megfagyott, de aztán leült mellém.

-          Na és jó fej?

-          Az attól függ, hogy teljesül-e az, amit kívántam.

-          Éértem, asszem – nézett furcsán.

-          Én se értem, nyugi – nevettem. – Amúgy kedves doktor úr, meddig is kell majd itt maradnom?

-          Minél tovább, annál jobb…nekem – vigyorgott. – De sajnos úgy tűnik, hogy a héten már elmehetsz – mondta szomorúan.

-          Mielőtt elmegyek, írd le nekem a beosztásod és bejövök majd meglátogatni, jó? – vigasztaltam.

-          Csak ha te leírod a telefonszámod – kacsintott. Megfogtam a telefonom és a kezébe nyomtam.

-          Írd be a számod. – Elképedve nézett rám, de azért bepötyögte. Visszaadta, én pedig megcsörgettem. – Így már el tudod menteni – vigyorogtam.

-          Óó, hogy én mennyire imádom ezt a vigyort – viszonozta. – Kár, hogy itt van a barátod. Túl beszari vagyok – húzta a száját.

-          Van is okod rá – kacsintottam.

Még beszélgettünk egy darabig, aztán hívták, hogy nincs elég orvos, így neki is el kellett mennie. Sok embert hoztak be a csúszós utak miatt. Mielőtt elment volna, a lelkére kötöttem, hogy ha behoznak egy Tom Kaulitz nevű pasast, azonnal szóljon. Nem sokkal később egy nővér jött be.

-          Sajnos nincs elég orvos, így most én végzem el a reggeli vizitet – mondta kedvesen.

Megnézte a sebem, és azt mondta, hogy ha úgy érzem, tudok eléggé vigyázni, akkor akár fel is állhatok, és sétálgathatok, ha már nagyon unom magam. Mivel újabb negyed órát töltöttem egyedül, így megfogadtam, amit a nővér mondott és nehezen, de sikerült felállnom. Amikor felegyenesedtem, egy éles szúrást éreztem az oldalamban. Odakaptam a kezem, de nem ültem vissza. Kicsit görnyedten, de sikerült kikecmeregnem a folyosóra. Már nagyon kellett a mozgás. A folyosó végén volt egy nagy ablak, ami pont a kertre és a kapura nézett. Láttam, hogy nővéremék kint ülnek egy padon és reggeliznek. Amikor megláttam, hogy egy újabb mentő kanyarodik be, megfagyott bennem a vér. Egy nagyon rossz érzés fogott el, pedig fogalmam se volt, hogy ki van benne. Amikor kinyitották a kocsi ajtaját és kitolták a beteget, majdnem összeestem. Ilyen messziről is felismertem azokat a fekete fonatokat, azokat a ruhákat, azt az arcot. Szerencsémre, Mitch időben elkapott hátulról.

-          Úristen, Cassy! Mi történt?

-          Tooom! Nem hiszem el! Neee, ez nem történhet meg! – ordítottam artikulálatlanul. - Mitch, nagyon fáj, nem bírom – sikítottam. Még soha se éreztem ekkora fájdalmat, mint abban a pillanatban, amikor megláttam őt egy hordágyon, véres fejjel, összetörten.

-          Nyugalom, minden rendben lesz – ölelt magához. Én a nyakába temettem az arcom, úgy zokogtam tovább. – Visszaviszlek – döntötte el.

Könnyedén felemelt és bevitt a korterembe. Lefektetett az ágyba és kirohant. Nem is érzékeltem az időt, amikor már vissza is jött egy kis üvegcsével és injekciós tűvel a kezében. Gyakorlott mozdulattal szívta fel az üvegcse tartalmát és belefecskendezte az infúziós zacskóba. Észre se vettem, hogy egy tű van a karomban, amihez az infúziót lehet csatlakoztatni. Persze az előbbi összeomlásom során az is megsérült, így új helyre kellett szúrni, plusz a vérzést is el kellett állítani. Szerencsémre jó kezekben voltam. De még a nyugtató se enyhítette a fájdalmam. A könnyeim még mindig folytak, csak már nem zokogtam, hanem mereven bámultam. Mindeközben egyetlen gondolat ismétlődött a fejemben. Miattam. Miattam. Csak is miattam.

21. Little sister~

Hello Minnaaa~  ^^
Máris hoztam az új részt!:D  Gyors voltam?^^  Remélem tetszeni fog, komikat várok :3
Ebben a részben drága orvosunk kerül előtérbe, remélem Alicia nem fogsz kinyírni érte, és álmatlan éjszakát sem okozok <3 :]   És nővéremtől pedig bocsánat, de későn szóltál o.o
Jó olvasást ^^
Chuuu~  :*

-          Nem a sebemet akartad megnézni? – ziháltam.

-          Mmm, azt csinálom – morogta a bőrömbe, és az ajkai tovább haladtak a sebem felé. Körbe csókolta a kötést majd hosszú ujjaival kezdte cirógatni.

-          Mitch, ezt nagyon nem kéne – figyelmeztettem és megpróbáltam fenyegető lenni. Nem nagyon jött össze.

-          Mondj egy jó okot, és abbahagyom – mormogta a nyakamba.

-          Barátom van – nyögtem.

-          Nem elég jó – mondta, és ajkai végig szaladtak az állam vonalán.

-          Nem akarom. És ha egyszer felkelek, neked annyi – találtam meg a hangom.

-          De most még fekszel – vonta fel a szemöldökét és diadalittasan nézett a szemembe.

-          Ha így folytatod, nem sokáig – kezdtem el mocorogni.

-          Jó, oké, feladom – adta meg magát. – Csak ne mozogj, kérlek, mert felszakad a seb – aggódott. És látszott a szemeiben, hogy tényleg félt.

Abbahagytam a mozgolódást, ő pedig megnézte az oldalam. Ezúttal orvosi szemmel.

-          Egy kicsit feszülnek a varratok – állapította meg és kisietett a szobából. Amikor visszatért egy kis orvosi dobozkát tartott a kezében. Letette mellém és kotorászni kezdett.

-          Ez az oldat majd segít, ellazítja a szöveteket, amik most feszülnek. Viszont lehet kicsit csípni fog – figyelmeztetett.

Kinyitott egy steril vattacsomagot és átitatta az oldattal. Már a szaga is szörnyű volt.

-          Figyelj, nem szeretném, ha haragudnál rám. Sajnálom az előbbit, nem tudom mi ütött belém. Amint megláttalak, elkezdtél vonzani. Minden értelemben – mondta halkan. Befejezte a sebem kenegetését és új kötést tett rá.

-          Megbocsátom, ha többet nem fordul elő.

-          Ígérem – mondta egy észveszejtő vigyor kíséretében és óvatosan visszafordított a hátamra.

-          Már most sokkal jobb, köszönöm – mosolyogtam rá hálásan.

-          Igazán nem kell megköszönnöd, ez a dolgom – mosolygott. – Nem bírom ki – nyögte, csak úgy magának, mire kérdőn néztem rá. – Bocsáss meg nekem – nézett könyörgőn és homlokon csókolt. Még jó, hogy nem vagyok szívmonitoron…~

-          Azt hiszem, most inkább elmegyek, iszok egy kávét – mondta és elsietett.

Mivel megint egyedül maradtam, és nagyon nem volt kedvem gondolkozni, így kezembe vettem a telefonom és elkezdtem böngészni. Találtam egy nagyon jó animét, aminek az első évadát végig is néztem. A másodikat kezdtem volna el, amikor Mitch visszajött. Időközben már hajnalodott, de lehet már bőven nappal van. Nem tudom.

-          Mit nézel? – ült le mellém.

-          Kimi ni todoke.

-          Ó, azt nézi mostanában húgom is – lepődött meg.

-          Jó fej húgod lehet – vigyorogtam. – Amúgy mi szél hozott? Még mindig nincs vizit – néztem az órára, ami pontosan 6:30-at mutatott.

-          Unatkozok – vont vállat.

-          Mint mindig – állapítottam meg nevetve.

-          Hogy van az oldalad? Feszül még?

-          Nem, nagyon jól van. De, ez nem azt jelenti, hogy újra kezdheted, amit legutóbb csináltál – figyelmeztettem.

-          Tudom, nyugi, nem fogom. De ne mond, hogy nem élvezted – vigyorgott, énpedig csak a szememet forgattam. – Aaajjj, unatkozoook~ - szenvedett látványosan.

-          Hát, sajnos nem hiszem, hogy tudnék segíteni, mivel mozogni se igazán tudok. De ha van bármi ötleted, amiben nincs semmi perverzség, én szívesen leszek a partnered.

-          Ööm, – gondolkozott el – passz.

-          Eddig nagyon izgis – mondtam kissé ironikusan. – Mi lenne, ha mesélnél a tesódról?

-          Ha szeretnéd – mondta, mire hevesen bólogattam. – Gitty-nek hívják és egyidős veled. Hasonló a stílusotok, csak ő nem igazán tud azonosulni vele, nem úgy, mint te. Viszont most jöttem rá, hogy oda van a pasidért, azért az Ashley-ért vagy kiért.

-          Mi van?! Ugye nem oda jár, ahova én??

-          Öm, - nézte meg a kartonom – de. Miért? Mi ez az elkínzott fej? – kérdezte aggodalommal a hangjában.

-          Ő volt az, aki miatt ide kerültem – sziszegtem. Ebben a pillanatban lépett be az emlegetett személy.

-          Szia bátyó. A nővér mondta, hogy itt vagy – jött be jókedvűen.

-          Szia. Nem biztos, hogy jó ötlet volt bejönnöd. – Direkt úgy állt, hogy ne láthassa az arcom.

-          Miért? – nyúlt meg a képe.

-          Mert nem. Menj ki, majd nemsokára megyek én is.

-          Most komolyan, miért ne maradhatnék? Rengetegszer voltam már bent a betegeidnél.

-          Mert én azt mondtam. És most húzás ki-

-          Mitch, hagyd. Köszi, de ne vesszetek össze miattam – érintettem meg a karját, mire ellazult.

-          Ez a hang – esett le a csajnak. – Cassy? Mitch, te meg mi a francot csinálsz ennél a ribancnál? – nyávogott.

-          Én vagyok az orvosa, kötelességem itt lenni. Plusz még jó fej is – mosolygott rám.

-          Hogy ez jó fej? Ki vagy te és mit csináltál a bátyámmal? – kérdezte hidegen.

-          Ugyan az vagyok, mint eddig. Igazából még hason-

-          Nehogy folytasd – ordította Gitty.

-          Elég legyen már. Ne veszekedjetek miattam – engedtem én is ki a hangom.

-          De igenis veszekszünk, mivel korházba juttatott. Ha nem te lennél, akkor is veszekednék vele. Egyszerűen nem ismerek rád – sziszegte a húgának.

-          Leszarom mit gondolsz. Ha nem jött volna Ash, akkor nem úszta volna meg egy kis korházi kitérővel – köpte oda, majd kirohant.

-          Ezt miért kellett? – kérdeztem.

-          Mert tényleg nem ismerek rá – mondta elkínzottan és lerogyott a székre.

-          Cass, úristen, jól vagy? – rontott be nővérem. – Anya mondta, hogy korházban vagy. Rohantam, ahogy tudtam – lihegett.

-          Nyugi Kayla. Minden oké, jól vagyok – mosolyogtam.

-          Ő is foglalt? – súgta Mitch, mire tarkón vágtam. – Aú, oké, értem – simogatta sajgó testrészét.

-          Oh, elnézést, nem is köszöntem – tért észhez nővérem. – Jó napot! Hogy van a húgom, tényleg minden oké vele?

-          Jó napot! Hát ütni azt nagyon tud – nevetett, majd kacsintott. – És igen, jól van. Ha nem csinál semmit, amitől felszakadna a seb, akkor akár a héten már haza is mehet – közölte mosolyogva, de nem jókedvűen.

-          Tényleg? – csillogtak testvérem szemei.

-          Igen, tényleg – nevetett. – Mit fogok én akkor csinálni? – kérdezte szórakozottan.

-          Ezt meg hogy érti? – értetlenkedett Kayla.

-          Úgy érti, hogy hobbijává vált a szekálásom – böktem oldalba.

-          Még hogy én szekállak – pöckölte meg a homlokom.

-          Nyaaa, ezt nee – kezdtem el hadonászni, mert bökdöste az arcom. – Aa, uhm, doktor bácsi, megnézné az oldalam? Van egy olyan érzésem, hogy nem fogok örülni – mutogattam a fájó pont felé.

-          Máris – váltott át megint orvossá.

Gyorsan feltűrte a hálóingem, csak addig, ameddig muszáj.

-          Ez már most szörnyű – állapította meg. – Gratulálok Cassy, sikerült tönkretenned a varrataidat – mondta drámai hangon.

-          Nem ez az első eset – mondta nővérem lemondó hangsúllyal.

-          Mit csinált?

-          A tenyerét háromszor varrták össze.

-          Azt hogy sikerült összehoznod?

-          Ügyesen – néztem ártatlanul, mire a szöszi nagyot nyelt. Hahaa, kínozhatom.

-          Máris jövök, össze kell varrni, lehetőleg minél hamarabb.

Kisietett, nővérem pedig aggódott. Akárhogy próbálkoztam, nem sikerült megnyugtatnom. A doki ismét egy dobozzal tért vissza.

-          Nem muszáj kimennie, de legalább forduljon el.

-          Inkább kimegyek – menekült el Kayla.

-          Hmm, megint kettesben – mondta drága orvosom, és leszedte a kötést, amit teljesen átitatott a vérem.

-          Uh, ez elég csúnya – húztam a szám.

-          Ne mozogj – szólt rám. – Amúgy, hogy sikerült elérned, hogy háromszor kelljen összevarrni a tenyered?

-          Hát, először is elvágtam mosogatás közben egy konyhakéssel, aztán összevarrták. Csak hogy az nem bírta túl sokáig. Másnap mehettem vissza, és újra összevarrták. Aztán ha jól emlékszek, akkor a szülinapom után kellett visszamennem még egyszer, de akkor már valami megerősített varratokat kaptam, amik fel is szívódnak – meséltem el neki dióhéjban.

-          Megnézhetem? – kérdezte. Észre se vettem, hogy már végzett az oldalam összevarrásával és be is kötözte.

-          P-persze. – Kinyújtottam a kezem, ő pedig szemügyre vette. – Már gyógyul, de azért vigyázz rá. Még megsérülhetnek a varratok – mondta elgondolkozva, és megcsókolta a tenyerem. Óvatosan elengedte, majd az ajtó felé nézett, ahonnan hangos kiabálást hallottunk. Méghozzá nővéremet és Gitty-t .

-          Álmodj csak, hogy beengedlek oda – hallottam Kaylat. – Tudom, hogy ki vagy, és biztos vagyok benne, hogy te tehetsz arról, hogy itt van.

-          Óóó, nem én. Ha rajtam múlt volna, akkor már csak a temetésére mész el.

Mitch teljesen lefagyott egy pillanatra, majd fájdalmasan rám nézett és kisietett.

-          Elegem van ebből! – ordította. – Most azonnal velem jössz. – Láttam, ahogy karon ragadja a húgát, mond valamit nővéremnek és elsiet.

-          Azt mondta, hogy hívja a rendőrséget. De nem értettem, hogy miért van úgy kikészülve – nézett elgondolkozva nővérem.

-          Azért, mert a húga – mondtam kelletlenül, mire nővéremnek leesett az álla.