4. A new day, a new beginning~

Helloo Minnaaa~ ^^
Nővéremnek köszönhetően itt az új rész.:D  Még írni akartam hozzá, de mivel türelmetlen volt, úgy döntöttem, hogy felrakom eddig.:)
Remélem tetszeni fog.^^  Kommenteljetek, vagy pipáljatok.:3
Chuu~

Mivel senki nem volt fent, felmentem face-re, hogy beszéljek nővéremmel. Ahogy bejelentkeztem már fel is ugrott egy kis ablak.

*Áhh, végre fent vagy. Már kezdtem aggódni, hogy nem válaszoltál az sms-emre, és itt se voltál fent. De örülök, hogy végre beszélünk.^^*

*Komolyan mondom….miért aggódik értem mostanában mindenki? Még olyan is, aki nem is ismer?x3 Nem értem az embereket.˘-˘ Amúgy szia, és én is nagyon örülök, hogy végre tudunk beszélgetni.^w^*

*Talán mert mindenki tudja, hogy szükséged van a törődésre~ :)  Egyébként, mi újság van otthon? Még mindig olyan sz*r a helyzet?:\*

*Képzeld, anya is rájött, hogy én is igénylek némi törődést és szeretetet…úgyhogy most tiszta happy vagyok.^^  Már csak apára leszek kíváncsi, ha látom még ebben az életben máshogy is, nem csak aludni.~  És veled mi a helyzet? Hogy megy a suli?*

*Na, mi történt? Mi törte meg nála a jeget? És örülök, hogy boldog vagy, jó ezt hallani a sok depi után.:) Amúgy nagyon jó, bár elég nehéz..de a matek mikor nem volt az?xd Már van egy barátnőm, tök jó fej csaj. Majd egyszer eljöhetnél, tuti összebarátkoznátok. Elég sok közös van bennetek.:D*

*Passz, nem kérdeztem. Még nincs kedvem leülni, és átbeszélni a dolgokat. Ahhoz most túlságosan is boldog vagyok.:$  Ez jól hangzik, de nem hinném, hogy most lenne időm elmenni. De neked kitartás a sulihoz.^^*

*Mmm, azt hiszem megértelek. Kár, de egyszer úgy is összehozzuk.  Egyébként, ezt muszáj megkérdeznem. Nem akartam felhozni, de muszáj tudnom. Hogy viseled a halálát?* Ha valamire, akkor erre nagyon nem akartam gondolni.

*Hmmm, hogy is mondjam. Eléggé rosszul. Próbálom elfelejteni, de egyszerűen lehetetlen. Mindig az a kép van előttem, ahogy eltolják a testét, és közlik, hogy meghalt. Plusz, minden nap látnom kell azt a rohadt épületet, ahonnan leugrott. Minden nap meghallgatom a Spring nicht-et, csak miatta, pedig tudom, hogy már késő…rohadtul késő. És nem tudom elfogadni, hogy nincs többé.* A végén már zokogtam. Hallottam, ahogy valaki résnyire kinyitja az ajtót, és valószínűleg beles rajta, de nem érdekelt. Egyszerűen képtelen voltam abbahagyni a sírást. És hogy most pontosan miért is kerültem ilyen állapotba?

Kb 1 hónapja felhívott az egyik legjobb barátnőm Vivienne, hogy nem bírja tovább, és szeretne legalább tőlem elbúcsúzni. Nem akartam elhinni, amit mondott, egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy tényleg öngyilkos akar lenni, ezúttal komolyan. Megpróbáltam szóval tartani, és elindultam hozzá, de amint meghallotta, hogy kint vagyok az utcán bontotta a vonalat. Ekkor már elkezdtem rohanni. Amikor odaértem a sulimhoz, ami 4 emeletes, megláttam, hogy rengeteg ember gyűlt egy helyre és pont akkor érkeztek meg a rendőrök és mentősök. Teljesen kifulladtam mire odaértem, és odaszaladtam a tömeg széléhez, ahonnan felkiabáltam, hogy „NE TEDD!”, de akkor már késő volt. Nem tudtam elhinni, hogy megtette. Láttam, ahogy hátra esik és zuhan a teste, és nem értettem, hogy miért nem tesz vagy tett valaki valamit. Miért hagyták neki, hogy megtegye? Rettentően dühös lettem mindenkire, aki ott volt, sőt az egész világra, hogy ez lett a vége. Áttörtem a tömegen és odafutottam a mentősökhöz, akik nem engedték, hogy közelebb menjek. Csak azt közölték, hogy sajnálják, de meghalt. Ott, akkor egy részem nekem is meghalt. A földre zuhantam, és csak arra emlékszek, hogy valaki felemelt. Utána egy korházban tértem magamhoz, ahol egy üzenet várt az akkori pasimtól, hogy szakít velem. Nem is jöhetett volna jobbkor.

Ekkor hirtelen egy kezet éreztem a hátamon, ami visszarántott a jelenbe. Rég volt már, hogy anya vígasztalt, de végre újra átélhettem. Megfordultam, és szorosan megöleltem, ő pedig csak simogatta a hátam, néha egy-egy puszit nyomott a hajamra, és nyugtató szavakat mondogatott. Hihetetlenül jól esett. Úgy nagyjából fél óra volt mire úgy-ahogy lenyugodtam, de ő nem moccant mellőlem. Amikor már újra normális – kinek mi a normális – állapotba kerültem, megkérdezte mi a baj. Én csak elé toltam a laptopom, és megmutattam neki a beszélgetés utolsó részét. Ő bűnbánó és egyben fájdalmas tekintettel nézett rám, és újra megölelt, de ez most nem volt olyan hosszú.

-          Ha szeretnél beszélgetni, vagy szeretnéd megbeszélni a dolgokat, akkor szólj, és leülünk. És tényleg sajnálom, hogy eddig nem voltam melletted – látszódott rajta, hogy neki se kell sok, hogy elsírja magát.

-          Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan. – De most még nem hinném, hogy kész lennék egy ilyen beszélgetésre. Főleg lelkileg – mondtam halkan, és lehajtottam a fejem, hogy elrejtsem az arcom.

-          Semmi baj. Tudom, hogy minden az én hibám, úgyhogy addig várok, ameddig te szeretnéd. – Megölelt, aztán felállt és otthagyott.

Most kivételesen örültem a magánynak. Elkezdtem hallgatni a TH-tól a Spring Nicht-et, és folytattam a sírást. Egyszer csak meghallottam, hogy valaki írt skype-on. Először azt hittem, hogy Vivi az, de amikor odanéztem, megláttam, hogy Tom írt rám. Legszívesebben átmásztam volna a gépen, és a nyakába borulva sírtam volna tovább. De sajnos ezt nem tehettem. Már majdnem elfogadtam a videó hívást, amikor rájöttem, hogy nem akarom, hogy így lásson. Elutasítottam a hívást, és csak írásban köszöntem neki.
*Miért nem fogadtad el a hívást?:O*

*Bocsi, de nem igazán szeretném, hogy ilyen állapotban láss~*

*Hogy érted ezt? Milyen állapotban? Történt valami? Kérlek, mondd el..*

*Nem történt semmi, csak eléggé nyúzott vagyok. Ennyi az egész.:)*

*Akkor fogadd el a hívást!* Újra megjelent a kis ablak a hívással. Ezúttal elfogadtam, de előtte még gyorsan megtöröltem a szemeimet. Csak reménykedni tudtam, hogy nem veszi észre.

-          Tudtam, hogy történt valami! Miért sírtál? – hát ennyi. Ez nem jött össze.

-          Nem nagy ügy, tényleg. Csak nagyon fáj a kezem. – Felmutattam neki, hogy be van kötözve.

-          Na, végül csak elmentél orvoshoz? – mosolygott.

-          Jahm, anyám elvitt.

-          Jól tette – bólogatott hevesen.

-          Azért vigyázz, le ne essen a fejed – nevettem. Ő csak vigyorgott, amit nem értettem. – Miért vigyorogsz így?

-          Jó látni, és hallani, hogy nevetsz – mosolygott. Én csak elpirulva hajtottam le a fejem, és egy kis könnycsepp gördült végig az arcomon, amit gyorsan le is töröltem.

-          Egyébként, mi az igazi baj? Mert nyúzottnak nem tűnsz, a sírást leszámítva, és nekem nem úgy tűnik, hogy nagyon fájna a kezed, mert használod.

-          A vesémbe látsz – nevettem fel keserűen. – Tudod, a nővéremmel nem beszéltem már majdnem egy hónapja, és ma rám írt, hogy mi van velem, és a végén megkérdezte, hogy hogyan viselek egy bizonyos dolgot. Pontosabban az egyik legjobb barátnőm elvesztését, aki – ránéztem a naptárra és akkor esett le – pontosan egy hónapja lett öngyilkos. Így már értheted, hogy miért is sírok mindig, amikor meghallom a spring nicht-et, amit egyébként most is hallgatok. Csak tőlem búcsúzott el, velem beszélt utoljára, és én nem tudtam megállítani. Túlkésőn értem oda. – Ekkor már zokogtam, és nem tudtam folytatni.

-          Sajnálom, hogy felhoztam. Így már akkor mindent értek. Ha gondolod, akkor magadra hagylak. Bár nem szeretnélek, főleg nem ebben az állapotban, de ha te szeretnéd.. – megráztam a fejem.

-          Maradj – néztem rá könyörgően.

-          Rendben – mondta halkan.

Felállt, és elment valamerre a szobában. Nem értettem, mert az előbb mondta, hogy marad. Aztán megláttam miért is ment. Egy akusztikus gitár volt a kezében.

-          Szeretnéd, hogy játsszak valamit? Hátha az megnyugtatna, vagy valami. – Bólogattam, jelezve, hogy szeretném.

Elkezdett játszani. Először behangolta, és csak random akkordokat játszott le, és aztán elkezdte játszani a kedvenc számomat, a Durch den monsun-t. Csillogó szemekkel néztem, ahogy játszik, és már csak csendben sírtam. Kezdtem lenyugodni, pedig csak gitározott. Egy darabig csak játszott, aztán elkezdte dúdolni, aztán énekelni is a dalt. Nekem ott és akkor végem volt – jó értelemben. Megint elkezdtem sírni, de most azért, mert egyszerűen gyönyörű volt, ahogy játszotta, és közben énekelte a kedvenc dalomat. Egy valóra vált álom. Egyszer csak hirtelen elhallgatott, én pedig nem értettem, hogy miért. Abbamaradt a sírásom is, és megint csak csendben folytak a könnyeim, miközben hatalmas szemekkel néztem rá, ő pedig fájdalmasan pillantott vissza.

-          Sajnálom – mondta bűnbánóan, amit én nem értettem.

-          Micsodát? – kérdeztem sírós hangon.

-          Hát, hogy miattam még jobban elkezdtél sírni. Pedig én komolyan azt hittem, hogy meg fogsz nyugodni. Sőt, az elején úgy tűnt, hogy be is vált a dolog, de amikor elkezdtem énekelni nem tu… - itt szakítottam félbe.

-          Te nem tehetsz semmiről. Nem miattad sírtam. Vagyis de, de nem úgy, ahogy te gondolod – magyaráztam neki, hevesen.

-          Akkor nem értem – vágott értetlen fejet, ami elég vicces volt. Elmosolyodtam, majdnem el is nevettem magam.

-          Vicces, amikor ilyen fejet vágsz – vigyorogtam, mire elkezdett hülyébbnél hülyébb fejeket vágni, ezzel sikerült megnevettetnie. – Hagyd abba! – Mondtam, a nevetéstől megjelent könnyeket letörölve.

-          Jó látni, hogy ismét nevetsz. És megint miattam. – Kihúzta magán büszkén, amin kuncogtam egyet. – Egyébként, miért sírtál, ha nem volt igazam? – komolyodott el újra.

-          Tudod, a DDM a kedvenc számom, és te pont azt játszottad, ami már az elején lenyugtatott. A gitár hangja mindig is ilyen hatással volt rám – mosolyogtam. – És amikor elkezdtél énekelni is, az olyan gyönyörű volt, olyan hihetetlen, hogy már a boldogságtól sírtam.

-          Aaazthiszem értem – vigyorgott. – Örülök, hogy ilyen hatással vagyok rád – kacsintott, én pedig megint felnevettem.

Egyszer csak kinyílt az ajtóm, és anyum dugta be rajta a fejét.

-          Mi ez a nagy kacarászás? – kérdezte.

-          Semmi – válaszoltam még mindig nevetve.

-          Kivel beszélgetsz? – Na, megint előjött a kíváncsi természete.

-          Ööö, emlékszel, hogy mondtam, hogy elkezdtem beszélgetni egy tök jó fej „valakivel”? Hát vele – vigyorogtam rá.

Mindig is imádtam húzni az agyát, attól függetlenül, hogy az anyám. Erre ő csak megforgatta a szemeit és kiment.

-          Ez ki volt? – kérdezte Tom.

-          Anyum. Gondolom, kicsit furcsa lehetett neki, hogy az előbb még sírtam, most pedig már nevetek.

-          Áháá, akkor jól gondoltam. Csak, Jake mesélte tegnap, hogy nem túl jó a helyzet otthon, nálatok. Hogy a szüleiddel kb semmit nem beszéltek, és akkor is csak a veszekedés megy, úgyhogy kicsit meglepődtem, hogy ez anyud volt. Nem úgy tűnt, mintha olyan nagyon rossz lenne a viszonyotok.

-          Tudod, ma, amikor hazaért, hosszú idő után először megint megölelt, és adott puszit. Hihetetlenül jól esett, és mondta, hogy sajnálja amit tett, és ha úgy érzem, akkor leülhetünk, és megbeszélhetjük a történteket. Mondjuk, én erre még nem vagyok kész, de már most is sokkal jobban érzem magam – mosolyogtam.

-          És én pedig tök jó fej vagyok, ugye? – kérdezte vigyorogva.

-          Az a jó, nem tudom, hogy került oda, tökfej – nevettem, ő pedig játszotta a sértődöttet. – Na jó, tényleg az vagy, de el ne bízd magad – kacsintottam, mire ő felnevetett.

Hirtelen megszólalt a telefonom, és amikor ránéztem a kijelzőre nagyon meglepődtem. Hogy-hogy felhív? Sose szokott. Gyorsan elnézést kértem Tomtól, lenémítottam a mikrofonom, és felvettem a telefont.

3. Suprises~

Hello mindenki~  ^^
Sajnálom, hogy eddig nem volt rész.T__T Remélem tetszeni fog, és a végén értékeljetek/komizzatok....:3  Főleg a hibáimat írjátok le...sokat segítene.^^
Nem is untatlak tovább, itt a fejezet ^w^
Chuuu~
p.s. Dóri, örülhetsz...az elejétől igazad volt x3

Teljesen ledöbbentem, amikor megláttam őt. Komolyan ájulás közeli állapotba kerültem. Először Jake Pitts, aztán Ashley Purdy és most itt van Tom Kaulitz. Feltartottam a mutatóujjam, hogy jelezzem, várjanak egy percet, mert láttam, hogy meg akarnak szólalni, és ittam pár nagy kortyot. Biztonságba helyeztem az italomat, majd ránéztem a képernyőre, és azt láttam, hogy csak Tom van ott és türelmesen mosolyog. Megint el akartam kezdeni sikítani és ugrándozni, de – igaz nehezen - uralkodtam magamon. Ezt ő is láthatta rajtam, mert elvigyorodott és elkezdett integetni. Nekem kiesett a még mindig szorongatott konyharuha a kezemből, és visszaintegettem neki, de nem azt a reakciót kaptam, amire számítottam. Elszörnyedve nézett rám, nekem pedig akkor esett le, hogy a szétvágott kezemmel integettem. Gyorsan elkaptam a kezem, és a fejem is a kamerától. Ekkor Tom megszólalt.

-          Szia, mi a franc történt a kezeddel? Azt ne mond, hogy szándékos volt! – Mintha kissé mérgesen nézett volna rám. Én csak pirulva és kicsit szégyenlősen ráztam meg a fejem. – Akkor mi történt?

-          Szia, tényleg nem volt szándékos, csak rendeltem egy pizzát – felmutattam neki a dobozt – és miközben vártam, hogy kihozzák elkezdtem mosogatni. Amikor megjött, én pont egy kést mostam, ami kicsúszott a kezemből, és szépen felvágta a tenyerem. Szóval egyáltalán nem direkt csináltam, nyugi. – Nem tudom miért próbáltam megnyugtatni, sőt, azt se értettem, hogy miért aggódik értem? Egyáltalán bárki is, miért aggódik értem, főleg ha nem is ismer? Nem mintha nem esne jól, csak éppen másra is figyelhetnének helyettem. Pont úgy, mint a szüleim.

-          És arra nem gondoltál, hogy el kéne menni a sebészetre? Vagy valahova ahol összevarrják?

-          Óóo, dehogynem. Csak éppen ma már jártam ott, és nem szeretnék vissza menni – magyaráztam.

-          Miért voltál te ma már a korházban? Mi történt? – Tényleg, ő nem is tudja még.

-          Semmi említésre méltó – mosolyogtam.

-          Ne higgy neki! – Ordította Jake valahonnan.

-          Na szóval, mi is történt?

-          Köszi Jake! – Kiabáltam. – Tényleg semmi említésre méltó. Annyi, hogy suliban egyik barom vállon ütött, és barátnőim elcipeltek, mondván elég csúnyán néz ki, és muszáj orvosnak is látnia. De tényleg semmi rossz.

-          Mutasd a karod! – Szinte rám parancsolt, de látszott rajta, hogy aggódik. Tényleg nem értem ezeket a srácokat.

-          Komolyan nem értelek titeket. Addig oké, hogy beszélgetünk, de miért aggódtok ennyire értem? Hiszen nem is ismertek! – Adtam hangot kétségeimnek. Láttam Tomon, hogy elgondolkozott, majd rám nézett csillogó szemekkel.

-          Hát akkor ismerjük meg egymást, mit szólsz hozzá?

-          Szerencséd, hogy nem széken ülök – mondtam.

-          Mert? – Nézett rám elkerekedett szemekkel.

-          Mert akkor már rég leestem volna. Basszus. Egy perc.
Szinte kimenekültem a szobámból, bezártam az ajtót, lerohantam a lépcsőn. Ahogy leértem úgy
döntöttem, hogy gyorsan elmosogatok, hátha lenyugszok, így nem volt 5 perc se, bár a kezem rohadtul
fájt, de túlélem. Szépen higgadtan engedtem le a vizet, majd megfordultam és nekidőltem a
mosogatónak. Hirtelen ugrottam egyet, és elkezdtem rohanni a szobám felé, miközben sikítottam. Az
ajtóm előtt lefékeztem és nyugalmat erőltettem magamra. Szépen lassan benyitottam, és az ajtó
nyikorogva kinyílt. Még be se értem, már hallottam, ahogy megszólal.

-          Na végre, hogy visszaértél. Azt hittem már a világból is kimenekültél – hallottam a hangján, hogy vigyorog.

-          Baj lett volna? – vigyorogtam a kamerába.

-          Az bizony – kacsintott. Felnevettem. – Jó látni, hogy jó kedved van – vigyorgott rám.

-          Ezt csak nektek köszönhetem – kacsintottam most én.

-          Sexy amikor kacsintasz – kacsintott. Ez után elkezdtünk valami féle kacsintó versenyt.

-          Basszus, létezik, hogy begörcsöl a szemhéjam? – kérdeztem röhögve. Elég furcsán nézett rám.

-          Hogy, mi van? – vágott még mindig komoly fejet.

-          Fáj a szemhéjam a sok kacsintgatástól – még mindig röhögtem.

-          Mert nincs edzésben.

-          Mert én nem flörtölök mindenkivel – kacsintottam.

-          Csak velem..juhéééé – tapsikolt irtó cukin. Én csak nevettem, amikor megszólalt a telefonom. Megnéztem, hogy ki hív, és legszívesebben a földhöz vágtam volna. Helyette csak leraktam magam mellé és próbáltam figyelmen kívül hagyni.

-          Nem veszed fel?

-          A-a, asszem kihagyom most ezt a beszélgetést.

-          Miért, ki hív?

-          Volt barátom – mondtam, és könnyek szöktek a szemembe. Ezt a csengőhangom rovására írtam, mert mindig bőgök rajta.

-          Héé, most miért sírsz? Ennyire csúnyán lett vége, vagy mi van? – láttam rajta, hogy tényleg érdekli, és aggódik értem. Egy mozdulattal letöröltem a könnyeimet és válaszoltam.

-          Dehogyis, csak tudod ezen a számon mindig sírok. Rengeteg emléket idéz fel bennem. Nem is értem miért ezt választottam csengőhangnak. – Ekkor végre elhallgatott, én pedig fellélegeztem.

-          Oké, lehet, hogy nem a legboldogabb számunk lett a Spring nicht, de azért nem kell mindig sírni rajta- mosolygott és látszott rajta, hogy zavarban van. Ezen csak elmosolyodtam.

-          Tudom, de akkor is – makacskodtam. – Ezt a számot hallottam tőletek legelőször, és egyszerűen imádom. Viszont nekem most mennem kell, mert anyám nemsokára itthon lesz – szomorodtam el.

-          Oo, kár – látszott rajta is, hogy még folytatná a beszélgetést. – Tudod mit? Elküldöm majd neked twitteren a saját skype nevem és akkor majd tudunk máskor is beszélni, jó? – lelkesedett. Ezen megint csak mosolyogni tudtam.

-          Ezt komoly kérdésnek szántad? Persze, hogy jó lesz – vigyorogtam, és kicsit el is pirultam.

-          Okés, akkor majd beszélünk még. Puszi. – És már megint olyan édesen mosolygott, hogy majdnem elolvadtam. Nem is tudtam megszólalni, csak integettem és dobtam neki egy puszit, de ő elég furcsa, már-már fájdalmas arckifejezéssel nézett rám, én pedig nem értettem miért. Aztán rájöttem, hogy megint az elvágott kezemmel integettem. Gyorsan elköszöntem és kiléptem skype-ból. Elterültem az ágyamon és nem tudtam elhinni azt, hogy ez tényleg megtörtént.

Sajnos ez az „egy méterrel a föld felett lebegek” érzés hamar elmúlt, mert halottam, hogy anyám hazaért. Lemásztam az emeletről, hogy köszönjek neki. Azt hittem, hogy megint csak a szokásos szia, semmi puszi vagy valami köszönés lesz. Ehelyett megölelt és egy nagy cuppanós puszit nyomott az arcomra. Teljesen ledöbbentem, de én is megöleltem és nem akartam elengedni. Olyan rég nem éreztem már ezt, és már nagyon hiányzott. Amikor erre gondoltam megtelt könnyel a szemem, és végig gördültek az első sós cseppek az arcomon. Éreztem, hogy még szorosabban ölel, és próbál vigasztalni. Úgy éreztem, nem bírom tovább, így elengedtem és elhúzódtam kicsit.

-          Figyelj Cassy, beszélhetnénk? Azt hiszem, van pár dolog, amit meg kéne beszélnünk.

-          Ööm, persze, szerintem is – teljesen ledöbbentem ezen a kijelentésén. Sose gondoltam volna, hogy ő fogja ezt a beszélgetést kezdeményezni, de nagyon örülök.

Bementünk a konyhába és leültünk az asztalhoz. Mielőtt megszólalt volna látta, hogy el van mosogatva, de azt is láthatta, hogy nem takarítottam 3 napja. Valószínűleg ezen mosolyodott el.

-          Először is, nem bántásképpen mondom, de hogy-hogy nincs kitakarítva? Tényleg ne érts félre, csak kíváncsi vagyok, hogy mit csináltál – úgy tűnt, hogy tényleg nem piszkálásként kérdezi, hanem csak simán kíváncsi, hogy mi történhetett, hogy elfelejtettem kitakarítani, mivel eddig ilyen még nem fordult elő.

-          Hát, tudod az úúgy volt, – kezdtem bele a történetbe – hogy tegnap tanultam ugye, mert hétvége volt, és olyankor amúgy se szoktam takarítani. Ma pedig nem igazán volt rá időm. Amikor hazaértem elkezdtem beszélgetni valakivel, aki nagyon jó fej, és aztán jött a haverja is, aki még jobb arc, és egyszerűen elment az idő. Mondjuk elmosogattam, amíg vártam, hogy megjöjjön az ebédem. Meg is lett az eredménye – motyogtam és ránéztem a kezemre.

-          Először is, mi történt a kezeddel? Másodszor pedig, ki ez a srác? – vigyorgott a második kérdése után.

-          Semmi, és honnan tudod, hogy srác? – vontam fel a szemöldököm.

-          Mert ha lány lenne, nem így beszélnél róla, és nem hiszem, hogy semmi. Mutasd csak – megfogta a kezem és felfordította a tenyerem. Elborzadva nézett rá.

-          Igazán semmiség, tényleg, nem is fáj, csak csúnya. De komolyan nincs semmi bajom – próbáltam meggyőzni, mert nagyon nem akartam visszamenni a korházba, főleg nem vele. Nem akarom, hogy megtudja mi történt ma.

-          Persze, semmiség. Már most elkezdett elfertőződni. A korház felé elmesélheted mi történt. – Megfogta a karom és fel akart húzni a székről, csakhogy a megzúzódott karomat fogta. Próbáltam tartani magam, és összeszorított fogakkal álltam fel. Anya elég furcsán nézett rám, de nem szólt semmit. Felmentem átöltözni, aztán indultunk is. Én elég kelletlenül ültem be a kocsiba.

-          Na, tehát mi is történt? – kérdezte, amint beindította a kocsit.

-          Annyi volt, hogy rendeltem ugye egy pizzát, és amíg vártam, hogy kihozzák, addig elkezdtem mosogatni. Pont egy nagy kést mostam, amikor csöngettek, én pedig ijedtemben elejtettem a kést, és pont úgy csúszott, hogy elvágta a kezem. Szóval ez történt, tényleg nem nagy ügy – lesütöttem a szemem, és reméltem, hogy elég meggyőző voltam.

-          Le se tagadhatnád, hogy apád lánya vagy – nevetett. – Ő is mindig ilyen ügyes volt. Egyébként, mi volt az a reakció, amikor fel akartalak húzni? – Hogy én mennyire nem akartam erről beszélni.

-          Uhm, szerintem, amint bejelentkezünk, megtudod – mosolyogtam zavartan, és elnéztem oldalra.

Anyum nem válaszolt, csak értetlenül nézett rám, de nem feszegette a témát. Bár látszott rajta, hogy alig bírja magában tartani a kérdéseit, és legszívesebben rám zúdítaná mindet. Leparkolt a korház előtt, és elindultunk befele. Amint beléptünk láttam, hogy sajnos még nem volt műszakváltás, és még mindig ugyan az a nővér van, tehát az orvos is ugyan az lesz. Odasétáltunk, és én nem mertem felnézni. Anya elmondta, hogy ki vagyok, és miért vagyunk itt. A nővér elkezdett kattintgatni a gépén, aztán mondta, hogy foglaljunk helyet.

-          Na elmondod végre, hogy mi történt? – csak nem hagyta annyiban. De még nem akartam.

-          Majd ha végeztünk mindent elmondok, oké?

Már nem tudott válaszolni, mert behívtak. Anya is jött velem. Amint megláttam, hogy néz rám az orvos, tudtam, hogy itt semmi nem marad titokban

-          Cassy Schwarz, igaz? Hogy-hogy megint itt? Rosszabbodott a válla?

-          Igen, én vagyok. És nem, szerencsére semmi baj nincs vele, viszont a tenyeremet szépen elintéztem – anyának is feltűnt, hogy mennyire közvetlenül beszélgetünk.

-          Jó napot Doktor úr, elmondaná, hogy mi történt a lányom vállával? Mert ő semmit nem akar elmondani. – Ettől féltem.

-          Persze, mivel ön az édesanyja, ezért kötelességem tájékoztatni. Tehát, a mai nap folyamán már egyszer találkoztam a lányával itt. Akkor egy vállsérüléssel jött be. De megnyugtatom, semmi komoly, csak egy kis zúzódás. Viszont pár napig ne nagyon erőltesse meg, és testnevelés alól is kap legalább 1 hónap felmentést. De ezt meg lehet hosszabbítani, ha nem javul kellő mértékben. Most pedig megnézném a tenyerét, ha nem bánja. – Anyám teljesen le volt döbbenve. Erre nem számított, pedig tényleg nem nagydolog. Bár régebben már akkor is kiakadt, ha csak meghúztam valamelyik izmomat. Az utóbbi időben viszont, teljesen elszoktam attól, hogy törődik velem. A doki megvizsgálta a tenyerem, és közölte az ítéletet.

-          Ezt bizony össze kell varrni. De mielőtt ezt megtenném, le kell fertőtleníteni, és érzésteleníteni is kell. Máris jövök, egy pillanat. – Na ne, egyedül akar hagyni az anyámmal. Én ezt nem akarom. Nem akarok elmondani neki semmit. És már le is lépett, nagyszerű~

-          Mi a franc történt a válladdal, és ne mond azt, hogy semmi, és azt se, hogy baleset volt.

-          Ígérem, tényleg elmondok mindent, de nem most, mert mindjárt visszajön a doki.

-          Itt is vagyok. – Milyen igazam volt…haha. – Szóval, először fertőtlenítem a sebedet, ami a mélységét elnézve lehet eléggé fájni fog.

-          Nem lehetne először érzésteleníteni? – estem kétségbe. Elég nagy a fájdalom küszöböm, de a fertőtlenítést sose bírtam.

-          Sajnálom, de nem. – És már öntötte is a fertőtlenítőt egy kis vattaszerűségre.

Lefertőtlenítette a kezem, ami tényleg iszonyúan fájt, de közben a másik kezemmel anyáét szorítottam, ami azért enyhített valamennyit, és nagyon jól is esett. Aztán jött az érzéstelenítés. Ami csak azután nem fáj, hogy hat. Amint hatott, a doki el is kezdte összevarrni a sebemet. Gyorsan végzett vele, bekötözte és írt fel fájdalomcsillapítót is. Megköszöntük anyával, és elindultunk vissza a kocsihoz. Amint beültünk megint jöttek a kérdések.

-          Szóval mi is történt? Komolyan, bántott valaki? Esetleg tényleg csak baleset volt? És én miért nem tudtam róla? – Nem hiszem, hogy az utolsó kérdést komolyan gondolta volna, mivel az utóbbi időben nem is érdekelte mi van velem.

-          Na szóval, az igazság az, hogy első óra előtt az egyik nagyon kedves osztálytársam vállon ütött elég erősen ahhoz, hogy megzúzódjon – mondtam kissé gúnyosan. – Crissy és Vivi pedig elrántgattak orvoshoz. Ennyi a történet.

-          Ki volt az? – szűrte a fogai között.

-          Nem tudom, nem figyeltem. Mire odanéztem már senki nem volt ott, és a tanár is pont bejött. – Na jó, most már tényleg nem értem mi ez a nagy érdeklődés ma irántam. El is határoztam, hogy amint hazaérünk, megbeszélem vele a dolgokat. Ekkor olyan dolog történt, amire végképp nem számítottam.

Ránéztem a telefonomra és teljesen ledöbbentem. Már ezer éve nem beszéltem vele. Amióta anyáékkal nem túl jó a viszonyom, azóta vele se nagyon beszéltem. Azt se tudom mi van vele. De miért írt most? Miért éppen most, amikor mindenki elkezdett a hogy létem felől érdeklődni. Megnéztem az üzenetét, és ő is ezt tette. *Szia hugi. Tudom, ezer éve nem beszéltünk már, legalábbis nekem annyinak tűnt, de jó lenne ezen változtatni, úgyhogy gondoltam írok. Mi van veled mostanában? Otthon még mindig olyan szar a helyzet? Csók, egyetlen nővéred, Kayla*

-          Ki az? – Na igen, anyám mindig is kíváncsi volt.

-          Csak Vivi írt, hogy aggódik, miért nem vagyok fent skype-on, – hazudtam könnyedén.

-          Nemsokára otthon leszünk, és már mehetsz is. – Rávigyorogtam. Örültem, hogy végre nem azzal piszkál, hogy csináljam meg ezt, és csináljam meg azt, hanem megengedi, hogy csak úgy legyek és azt csináljak, amit akarok.

Nemsokára hazaértünk. Anya beállt a garázsba, én pedig rohantam fel a szobámba. Amint felértem bejelentkeztem skype-ba, és láttam, hogy van egy felkérésem. Sejtettem, hogy Tom az, mivel Sexgott volt a neve, úgyhogy elfogadtam. Sajnos nem volt fent, de majd beszélünk, legalábbis nagyon remélem. Mivel senki nem volt fent, felmentem face-re, hogy beszéljek nővéremmel.

2. New friends~

Konnichiwa Minna!^^

Meghoztam az új fejezetet...igazából már sokkal hamarabb kész volt, csak nem volt időm felrakni...gomen.><"

Remélem tetszik majd nektek, mert nekem nem igazán jön be...de itt van egy félmeztelen Ashley Purdy~  ^w^

Ja, és ha kommentet nem is írtok, de értékeljétek a fejezetet a végén. Arigatou Minnaa~a.^^

Aki követett, és aki az üzit írta, egy és ugyan az a személy volt. Először nem is akartam elhinni. Az még oké, hogy követ, de miért írt üzenetet? Aztán eszembe jutott, lehet, hogy csak valami automatikus üzenet. Már több embertől is kaptam. Alig mertem rákattintani az üzenetre, a kezem is remegett. Amikor betöltött felsikítottam örömömben, és nem tudtam elhinni, hogy Jake Pitts komolyan írt nekem. Nekem, aki egy senki, főleg hozzá képest. Most már biztos voltam benne, hogy nem automatikus üzenet, mert belinkelte az egyik tweetemet, amit neki írtam, és írt róla pár sort, plusz meg is köszönte. Eddig oké, bár nem értettem, hogy ezt miért üzenetben kell?! De erre is hamar rájöttem. Tovább olvastam, és azt hittem csak álmodok, vagy lehet nem is a vállamra kaptam az ütést, hanem a fejemre? Már tényleg nem tudom. Jake beszélgetést kezdeményezett velem. Többször is felolvastam, a végén még hangosan is, hogy biztos legyek benne.

-         Köszi az elismerést, nagyon jól esett. J  Egyébként hogy vagy? Ha gondolod, dumálhatnánk egy kicsit. Mit szólsz hozzá?

Kész, végem, meghaltam. Ez annyira édes, és még most se tudom elhinni. Fogtam a laptopom és lefeküdtem vele az ágyra. Pár percig csak feküdtem a képernyőt bámulva és a válaszon gondolkoztam. Aztán hirtelen felültem és elkezdtem pötyögni a választ: *Szia, igazán nincs mit, csak leírtam, amit gondoltam, és igaznak tartottam.:)  Hogy, hogy vagyok? Őszintén szólva, mióta megláttam, hogy nem csak követsz, de még üzenetet is kaptam tőled, amiben azt írod, hogy dumáljunk, levakarhatatlan vigyor van az arcomon, arról nem is beszélve, hogy ezzel széppé tetted a napomat…köszönöm.:) Szívesen beszélgetnék veled, de szerintem erre már rájöttél, úgyhogy ha megint fent leszel írj majd, én pedig amint tudok, válaszolok. Byee~*

Elküldtem, de még mindig furcsának tartottam, hogy a példaképem, az egyik hősöm pont velem szeretne beszélgetni. Megnéztem, hogy nem-e fake profil, de nem volt az, úgyhogy kezdtem hinni abban, hogy még se vagyok olyan reménytelen, és kiállhatatlan, mint amilyennek sokan látnak. Bezártam a böngészőt, és elkezdtem nézni a kedvenc filmemet. Legion of the black, megunhatatlan. Néha úgy érzem magam, mint a filmben a lány és félek, hogy egy diliházba fognak küldeni előbb-utóbb. Éppen ezért próbálom a legjobbat adni magamból mindenhol. A suliban több tanár is próbálja lerontani az átlagom, vagy más módszerekkel „bemocskolni”, de szerencsémre az igazgató mellettem áll, mert pontosan tudja miért vagyok olyan, amilyen. Az átlagom pedig kitűnő, annak ellenére is, hogy a legtöbb órát azzal kezdi a tanár, hogy engem feleltet, de minden órára készülök, így mindig csalódniuk kell, hogy már megint ötösre feleltem. Eddig még csak a matektanárom csinálta azt, hogy nem írta be az ötösöm, mert hogy „Ez nem volt rendes felelés, csak kíváncsi voltam tanultál-e!”. Hát erre nem tudtam mit mondani, úgyhogy faképnél hagytam. Éppen le akartam menni valami kajáért, meg elmosogatni, de jelzett a telóm, hogy valaki rám írt. Gyorsan megnyitottam a böngészőt és felmentem twitterre. Amint megláttam, hogy Jake válaszolt örömömben elkezdtem ugrálni az ágyamon, aminek majdnem az lett a vége, hogy ráugrottam a gépemre, de szerencsére sikerült egy terpesszel elkerülnöm a tragédiát. Lehuppantam törökülésbe, és megnyitottam a levelet. *Szia, örülök, hogy válaszoltál, és hogy jobb kedvre derítettelek. ^^ Amúgy mi történt, hogy csak nekem sikerült felvidítanom? Te még suliba jársz, ugye? Ott történt valami, eltaláltam? Amúgy mesélj magadról…szeretnélek jobban megismerni.:)*

El se hittem, hogy Jake Pitts komolyan azt írta, hogy szeretne jobban megismerni…komolyan, mindjárt elájulok. Gyorsan válaszoltam neki. *Igen, még suliba járok, és azt is eltaláltad, hogy ott történt valami. Azért is vagyok már itthon, mert el kellett mennem a balesetire. Mondjuk csak barátnőm rángatott el, de nem tette rosszul. Szerencsémre semmi komoly, csak egy kis zúzódás.:) Hmm, mit meséljek? Eléggé unalmas az életem.. írd le, hogy mit szeretnél tudni, és én majd válaszolok.:3 Ha nem válaszolok az vagy azért lesz, mert éhen haltam, vagy pedig éppen eszek..mmm, egy kis Pittsát, mármint pizzát.*Elküldtem, majd rendeltem egy songoku pizzát. Az a kedvencem, de igazából csak a neve miatt. Amíg vártam a kajámat lementem elmosogatni, hogy befejezzem, mielőtt anyám hazaérne, és elkezdene ordibálni. Már majdnem befejeztem, amikor csöngettek, nekem meg kiesett a kés a kezemből. Gyönyörűen néztem ki, lehet vissza kéne mennem a balesetibe. De mielőtt bármit csinálnék, kajálok, mert már kezdek rosszul lenni. Egy konyharuhát szorítottam a kezembe, miközben felkaptam a pénztárcám és nagy nehezen kinyitottam az ajtót. Megkértem a szállító srácot, hogy tegye le bent a pizzát, mert nem tudom elvenni. Lerakta, és meglátta, hogy miért is kellett bejönnie. Eléggé elszörnyedt az átvérzett konyharuha látványától. Megkérdezte, hogy hogy történt, és amikor megmondtam neki, azt mondta, hogy a vendége vagyok erre a pizzára, mert végülis miatta vágtam meg a kezem. Ennek nagyon örültem, mert alig volt már pénzem. Az utóbbi időben már az itthoni bevásárlást is én csinálom meg, de pénzt nem kapok rá, így hát kénytelen vagyok saját pénzből vásárolni. Az egyetlen baj ezzel csak az, hogy mióta elkezdődött a suli, nincs időm melózni. A pizzafutár közben távozott, én pedig egy doboz colával és a pizzával együtt felmentem a szobámba. Ledobtam a dobozt az ágyamra, mellé telepedtem és újraélesztettem a gépemet. Már is jött egy új üzi. *Komolyan, néha elgondolkodok azon, hogy levédetem ezt a Pittsát.:D Jóétvágyat hozzá, remélem nem fogsz éhen halni. Az a baj, hogy annyi kérdésem lenne, hogy azt nem jó itt leírni…nincs esetleg skype-od? Akkor ott beszélhetnénk, sőt, ha van webcamod, akkor akár láthatnánk is egymás. J A suliban pedig, bár nem tudom mi történt pontosan, de biztos vagyok abban, hogy azért kapod ezeket, mert irigyek rád….nekik nincs olyan személyiségük, mint neked. ;)* *Miért nem írsz? Ilyen sokáig eszel? (amit amúgy gépnél is lehet) Ugye nem haltál éhen?*

Micsoda? Hogy irigyek rám? És skypolni akar velem? És még aggódik is….elolvadok. Már pötyögtem is a választ. *Nyugi, nem haltam éhen, csak vártam, hogy megjöjjön a kajám, plusz még mosogattam is, aminek szintén meg lett az eredménye, de erről majd később… Egyébként, fogalmam sincs, miért piszkálhatnak, nem hinném, hogy irigység. Inkább lenéznek. De nem igazán érdekelnek.:) Skypom pedig van, a nevem Cassy – mily’ meglepő :D – vegyél fel, és írj rám. Ott várlak.^^* Elküldtem, és már jelentkeztem is be skypera. Még 5 perc se telt el, már jelzett, hogy valaki szeretne felvenni, és hívást is kezdeményezett. Rögtön tudtam, hogy Jake az, mert megláttam a cam képet. Sose gondoltam volna, hogy én valaha beszélni fogok vele, akár neten keresztül is. Elég lassan töltött be a kamera képe, de akkor is tudtam, hogy ő az. Amikor már normálisan betöltött, rám mosolygott, és integetett. Én is hasonlóan tettem.

-         Szia. Jó téged végre látni is – kezdte a beszélgetést. – Egyébként hallasz rendesen?

-         Szia. Igen tökéletesen hallak, és amúgy meg nekem mondod? Egyik kedvenc gitárosomat élőben – itt kis idézőjeleket mutattam az ujjaimmal – látni, egy valóra vált álom.

-         Ohh, ezt jó hallani. És amúgy mi az, hogy az egyik kedvenced? – vágott sértődött fejet.

-         Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de te csak a második vagy. Az örök első Tom Kaulitz – mondtam kicsit elpirulva. – Basszus gitáros pedig Ashley Purdy – mondtam ezt elég hangosan, ahhoz, hogy meghallja ezt a háttérben sétáló, alsógatyás, eléggé másnapos fejű Ashley Purdy. Amikor felém, mármint a gép felé nézett nem láthatott, mert én hirtelen lebuktam és elterültem az ágyamon, a kamera látószögén kívül.

-         Cassy, mi történt? Hallasz? Minden oké? – Jake már megint értem aggódik, édes.^^

-         Kivel beszélgetsz? – Ash, elég álmos hangon. Ekkor kicsit feljebb merészkedtem, és megláttam a képernyőt bámuló Ashley-t.

-         Öööhm, szia.

-         Szia, hát te ki vagy? – Eléggé meg volt lepődve.

-         Uhm, Cassy Schwarz. – Eléggé értetlen fejet vágott, miközben ránézett Jake-re, aki pedig engem nézett. – Hogyha az érdekel, hogy miért is beszélgetünk egymással, akkor csak azt tudom mondani, hogy én se tudom.

-         Ashley, szerintem menj és öltözz fel. És szerintem a fejedet elnézve egy fájdalomcsillapító is jól jöhet. – Nem tudom, hogy ezt célzásnak szánta, hogy szívódjon már fel, vagy tényleg aggódott barátjáért, de ha tippelnem kéne, akkor az első.

-         Jól van, megyek már. De majd később beszélünk.

-         Miért küldted el szegényt?

-         Gondolom, téged nem zavart az a kis gatya rajta – nézett rám perverzül.

-         Pont, hogy zavart – kacsintottam, mire ő felnevetett.

-         Egyébként, – komolyodott el – azt mondtad, hogy Tom Kaulitz, ugye?

-         Igen, miért?

-         Tudod, nagy haverok voltunk, de már rég beszéltünk, és most eszembe jutott, hogy lehet fel kéne hívni. – Látszólag máris jobb kedve lett. De ezt el se tudtam képzelni. A két kedvenc bandámból a két kedvenc gitárosom haverok? Úr-is-ten! – Mi ez az elképedt fej? – Nevetett.

-         Tudod, nehéz elképzelni a két kedvenc bandám, két kedvenc gitárosát egy helyen – pirultam kicsit el.

-         Éértem. Amúgy visszatérve egy előző témához, azt mondtad, hogy kérdezhetek dolgokat, te pedig majd válaszolsz rá, ugye?

-         P-persze – mondtam, kicsit dadogva.

-         Akkor itt is lenne egy kérdés: Miért pont FallenOne a neved twitteren? Miért nem csak Cassy?

-         Azért nem Cassy, mert úgy könnyű lenne rám találni. Ez ilyen egyszerű – vigyorogtam. – És azért FallenOne, mert sose voltam egy angyal, hogy Angel legyek, viszont sokkal jobb voltam, mint manapság, ezért lettem bukott..asszem ennyi.

-         Hmm, így már érthető. És miért lettél bukott? Min buktál el? Vagy inkább, mi buktatott el?

-         Nagyon jó kérdés. Ezt utálom megválaszolni – mosolyogtam kicsit szomorúan. – Tudod, nekem mindig is nagyon jó volt a családi hátterem, a szüleim 20 év után is kézen fogva, szerelmesen járkáltak a városban. De ez szépen lassan megváltozott. Apum rengeteget dolgozik, és alig van itthon, de ha egyszer hazajön, akkor is csak veszekszenek anyámmal. Aki egyébként csomó mindenért lebasz, de főleg olyan dolgokért, amiket nem is tettem meg. Múltkor pl, amikor hazaértem, szokás szerint felhívtam, hogy minden oké, erre elkezdte mondani, hogy mosogassak el, takarítsak ki. Én meg higgadtan közöltem vele, hogy nincs semmi mosatlan, és reggel kitakarítottam. De nem nyugodott le, hanem folytatta, hogy akkor mossak ki, meg ilyenek. Néha már nagyon elegem van. Amint elmúltam 18, ami még pár hét, megpróbálok elköltözni. De nem csak a házból, hanem az országból is. – Mikor befejeztem, már kb vörös volt a fejem, Jake pedig ledöbbenve nézett rám. Látszott rajta, hogy nem számított ilyesmire. Hirtelen egy fejet láttam közelíteni a kamerához.

-         Ez komoly? – Ash.

-         Teljesen, miért?

-         Nem tudom, én biztos, hogy eljöttem volna már rég.

-         Sajna én nem tudok. De múltkor pl. elmentem meglátogatni rokonaimat, akik nem laknak túl közel, se hozzánk, se egymáshoz, de nem is érdekelte a szüleimet, hogy mi van velem. Régebben pedig még akkor is hívtak, ha csak átmentem egy barátnőmhöz. Mondjuk mostanában, szinte már egyik barátnőmnél lakok, mert ő is eléggé egyedül szokott lenni.

-         Hahó srácok. Már megint kockultok? – Egy női hang.

-         Szia Kicsim. Így is mondhatjuk, de beszélgetünk. – Jake.

-         Oh, és kivel?

-         Ella, ő itt Cassy, Cassy, ő itt a barátnőm Ella – mutatott be minket egymásnak neten keresztül.

-         Szia, örülök, hogy téged is láthatlak így webcamon keresztül.

-         Szia, én is örülök neked – mosolygott kedvesen. – Viszont most megyek, veszek egy jó forró fürdőt, sziasztok.

-         Tök aranyos a barátnőd.

-         Köszi, tudom. Hiszen, az én barátnőm. Nem is lehetne másmilyen – mondta büszkén Jake. Ash csak nevetett.

Jake folytatta a kérdezgetést, amikor valaki csengetett náluk. Elnézést kért, és elment ajtót nyitni. Amikor visszajött hatalmas vigyor terült szét az arcán, és nem volt egyedül. Ha eddig nem hittem el ami történik, hát ezután se fogok kezdeni hinni.. 

1. New follower~

Itt is lenne az első rész. Remélem tetszeni fog.^^  A folytatást amint kész lesz felrakom.:3

Nem lehet igaz. Már megint reggel van. Bár Andy Biersack hangjára nem is olyan rossz felkelni. Kár, hogy ez csak az ébresztőm. Lenyomom a szundit…van még időm. Ez így is lenne, ha nem egymás után ötször tenném ezt. Amikor már hatodszorra ordít a fülembe az ébresztőm, úgy döntök, hogy kikászálódok az ágyból, és ránézek az órára. Basszus! 7 óra, nekem meg 7:15-kor kezd az órám. Utálom a hétfőket. Még szerencse, hogy alig 5 percre van a suli. Rekordidő alatt sikerült elkészülnöm, így sikeresen beértem a tanár előtt. Ahogy levágódtam legjobb barátnőm, Vivi mellé az utolsó padba, kaptam néhány nem éppen elismerő pillantást, de már nem érdekelnek. Igaz, hogy még csak néhány hete kezdődött a suli, de már hozzászoktam, hogy az osztálytársaim többsége lenéz, sőt néha még nagyon jó ötleteket is adnak, hogyan öljem meg magam. Szánalmasak. Köszöntem barátnőmnek, és pont elkezdtük volna megbeszélni, hogy mi történt velünk a hétvégén, amikor egy elég nagy ütést éreztem a vállamon, aztán felhangzott a jól ismert nevetés, vagy inkább nyerítés. Szuper, eddig még csak a szájuk volt nagy, de úgy tűnik, nem úszom meg tettek nélkül. Már álltam volna fel, hogy megnézzem ki volt az, és visszaadjam neki, amikor belépett a némettanárnő, így inkább csendben maradtam, és felálltam jelentéshez. Amikor végre leülhettünk, barátnőm rögtön kérdezgette, hogy jól vagyok-e, ne menjünk-e el dokihoz, vagy legalább a mosdóba megnézni, meg hidegvizezni. Elgondolkodtam rajta, hogy eljátszom a nagy halált, és inkább otthon töltöm a hetem, de nem fogok megfutamodni, főleg nem ilyen férgek elől. Nem értem, mi bajuk van velem? Hirtelen rám tört a sírhatnék. Ránéztem Vivire, aki egyből rájött a pillantásomból, hogy nem vagyok jól, de gyorsan lefirkáltam neki egy kis cetlire, hogy nem akarok elmenni, csak hát eléggé fájt. Nem is maga az ütés fájt annyira, hanem a tény, hogy ilyen emberek léteznek. Csak azért utálnak, ahogy kinézek, és amilyen zenét hallgatok. Az osztályom nagy részének – annak a részének, amelyik nem ismer – én csak az emós lány vagyok. Pedig ez nem volt mindig így. Ez már a 4. évem ezzel az osztállyal, de szeptemberben eléggé megváltoztak a dolgok körülöttem, és én magam is megváltoztam. Igaz, csak külsőleg, mert legbelül mindig is dark csaj voltam, most viszont már a külsőmön is látszik. Szerencsémre, akik már ezelőtt is ismertek és szerettek mellettem maradtak, mert ők tudták, hogy én tényleg ilyen vagyok. Sőt, még néhány rokonlelket is megismertem a suliban, akikkel nagyon jól kijövök. Megkérdeztem barátnőmet, hogy mi volt hétvégén, mert nem igazán tudtunk beszélni.

-          Hát, ugye mondtam, hogy apu rosszul lett, de az orvosok azt mondták, hogy hamar jobban lesz. Tegnap délután már haza is jöhetett, mert az orvosok szerint már jól van – próbált meggyőzően mosolyogni.

-          Ez mind jól hangzik, de mi történt valójában? – a tanár felénk nézett, de tudja jól, hogyha nem is figyelünk, úgyis megtanuljuk az anyagot, így hagyott minket.

-          Ennyire átlátszó vagyok? – kérdezte egy szomorkás mosollyal. – Tegnap tényleg hazaengedték, de csak azért, mert megmondta, hogy nem fog bent maradni, és azzal a feltétellel, hogy nem fog semmi megerőltetőt se csinálni, sőt, ha lehetséges, egész nap fekszik. Mondjuk, aput ismerve ez nem tudom mennyire esélyes. – ezt az utolsó mondatot egy kisebb mosollyal az arcán mondta, miközben láttam, hogy könnybe lábad a szeme.

-          Mi történt? Mi a baj? – kérdeztem, miközben megöleltem.

-          Khm, ha valami baj van, akkor menjenek ki nyugodtan. Ha nem tévedek amúgy se figyeltek az órámra – tanár.

-          Sajnáljuk Tanárnő. Nemsokára visszajövünk.

-          Nem szükséges.

Barátnőmmel gyorsan összeszedtük a cuccunkat és szinte futva mentünk ki. Miközben elmentem az osztály „szépsége” mellett, észrevettem, hogy a lábát kirakva akart kibuktatni, így jól megtapostam azt, mire felordított. Milyen szép hangja van, így már nem is annyira irritáló.^^  A tanár furán nézett rá, és a diákok többsége is így tett, majd mindenki elnevette magát.

Vivivel végre kijutottunk, és megcéloztuk a mosdót. Amint beértünk, az egyik fülkébe lehajtottuk az ülőkét és arra ültünk. Barátnőm, amint becsukódott az ajtó elsírta magát. Én természetesen megöleltem, és próbáltam vigasztalni, nyugtatgatni. Kb 10 perc múlva már csak szipogott, úgyhogy rákérdeztem mi történt, mit mondtak az orvosok. A válasz ledöbbentett.

-          Ugye tavaly, amikor beteg lett nem jöttek rá mi baja. Hát most kiderült. Baj van a szívével. Ezért nem szabad megerőltetnie magát – hadarta el. Meg se tudtam szólalni, úgy ledöbbentem. Csak fogtam a kezét, amikor meghallottuk, hogy mindjárt ránk törik az ajtót kopogás helyett.

-          Héjj, ne itt romantikázzatok – szólalt meg egy nagyon ismerős hang. Olyan lendülettel nyitottam ki az ajtót, hogy majdnem fejbe vágtam vele, én pedig kiestem rajta. Vivi csak röhögött.

-          Crissy ^^ - ugrottam másik barátnőm nyakába. Ő csak nevetett és próbált lehámozni magáról...kevés sikerrel.

-          Engedj már el, mindjárt bepisilek – nevetett még mindig. Ő a másik nagyon jó barátnőm. Együtt jártunk általánosba is, azóta összenőttünk. Leszálltam róla, és csak akkor vettem észre a vállamba hasító fájdalmat. Rögtön odakaptam a másik kezem, amit persze Vivi is észrevett, és odaugrott, hogy megnézze, mi van vele. Szakértő szemeivel megállapította, hogy ez bizony nem egy kis kék foltocska lesz, hanem elég csúnyán megzúzódott. Elkezdtünk vitatkozni, hogy menjek-e orvoshoz vele, de én természetesen nem akartam. Más se hiányzik nekem, csak egy orvosi látogatás, amit anyám is tuti megtudna. Na, ezt nagyon nem akarom. Ekkor jött ki Crissy.

-          Te komolyan nem akarsz elmenni orvoshoz? Normális vagy te? Elmész magadtól, vagy rángassalak el? – ezt mind egy szuszra. Nem is tudtam, hogy ekkora tüdeje van.

Megfogta az ép karomat és elkezdett kifele ráncigálni. Utolsó reménységem Vivi maradt, így megragadtam a karját. Nem kellett volna, mert így ő is meg tudott fogni, és minden ellenkezésem ellenére lecipeltek az igazgatóihoz.

-          Oké, sikerült. Ide hoztatok. De légyszi, ne mondjátok el az igazat. így is eléggé szívok már, nem szeretnék még több balhét.

-          Akkor mit mondjunk?

-          Ööhm, mondjuk, hogy megbotlottam egy táskában, és falnak vágódtam?

Végig se mondhattam, már kopogtak is az ajtón. Nagy levegőt vettem, hogy lenyugtassam magam. Ha megkérem, akkor lehet nem árul be anyámnak, se az igazgató, se az egyik talpnyalója, se a doki. Észre se vettem, de a lányok már el is mondták, hogy mi történt velem.

-          Szia Cassy, jól vagy?

-          Hát, eléggé fáj a vállam.

-          A lányok mondták, hogy elég csúnyán beütötted a szekrénybe. Mutasd csak – elkezdte tapogatni a vállam, mintha olyan nagyon értene hozzá. Hümmögött néhányat majd kijelentette, hogy mindjárt jön. Pár perc múlva visszajött 3 kikérővel, hogy elhagyhassuk a suli területét. Megköszöntük, és miután a lelkemre kötötte, hogy elmegyek az orvoshoz, elmentünk.

Barátnőimmel még meglátogattuk a szekrényünket. Én szinte minden könyvet kipakoltam, mert alig bírtam el a táskám. Crissy-nek elkezdett csörögni a telefonja, és kicsit félre vonult, hogy felvegye. Amikor visszajött eléggé szomorúan nézett rám. Nem értettem miért ilyen.

-          Crissy, mi történt?

-          Semmi, nyugi. Csak az van, hogy nem tudok elmenni veletek, mert Adamnek kell segítenem a töriben. Bocsi csajok.

-          Semmi baj. Kiengesztelésképp majd engem is korrepetálhatsz. – vigyorgott Vivi.

-          Semmi. Ja, és ha visszajöttem, majd nekem is segíthetsz. – majd megöleltük egymást és ketten Vivivel elindultunk a balesetire.

20 perc séta után már ott is voltunk. Bejelentkeztem, majd lerogytunk egy-egy székre. Megbeszéltük, hogy visszafele mindenképpen busszal megyünk. Nem voltak sokan, így hamar sorra kerültem. Bementem, a doki megvizsgálta a karomat, és röntgent is csináltatott, amiből kiderült, hogy tényleg csak egy kis zúzódás. Jegelnem kell, kennem valami kenőccsel, és jövő héten már mehetek is suliba. Nagyszerű. A hetemet otthon tölthetem, egyedül. De még az is lehet, hogy bemegyek majd ettől függetlenül is. Nem akarom egyedül hagyni Vivit.

Kaptam néhány receptet, és igazolást, plusz tesi felmentést egy hónapra. Ennek már tényleg nagyon örültem. Majd meg kell köszönnöm, az egyik bunkónak. J

Viviel mivel nem sűrűn jártunk a kórház felé, nem tudtuk, hogy járnak a buszok, így rá kellett döbbennünk, hogy több mint egy órát itt kéne ülnünk. Na ez az, ami nekünk még nagyon fáradtan se megy, így elindultunk gyalog. Mire elértünk hozzánk hullák voltunk. Főztem teát, mert mindketten állandóan azt isszuk.

-          Vivii, igaz, hogy engem kiírtak egész hétre, de nem szeretnélek egyedül hagyni bent. Nem lesz baj? – barátnőm meglepődve pillantott felém.

-          Mi?

-          Azon gondolkoztam, hogy ugyan úgy bejárok majd suliba – mondtam halkan.

-          Dehogy fogsz te bejönni, amikor van igazolásod! – Kelt ki magából. – Egyébként szerintem én se fogok bemenni. Anya azt mondta intéz nekem igazolást, csak maradjak otthon apuval – tette hozzá halkabban.

-          Ohh, oké – ennyit tudtam kinyögni.

Vivi rám mosolygott majd hirtelen felállt. Nem tudtam mit akarhat.

-          Na én megyek. Hagylak pihenni.

-          Micsoda? Már mész is? – Lepődtem meg. Aztán leesett. – Jól van, menj csak. Apudnak üzenem, hogy jobbulást.

-          Átadom. Neked pedig kitartás!

Elbúcsúztunk egymástól, aztán haza ment. Hirtelen nem tudtam mit kezdjek magammal. Aztán úgy döntöttem leülök, megnézem mi történt velem a világhálón tegnap óta. Legelső dolgom volt, hogy bekapcsoljak valami zenét, aztán felmentem twitterre. Reggel láttam, hogy történt valami, de nem volt időm megnézni, hogy mi. Amikor betöltött láttam, hogy van egy új követőm, és üzim is jött. Amikor megnéztem, hogy kik azok, majdnem leestem a székről. Alig tudtam elhinni. Aki követett, és aki az üzit írta, egy és ugyan az a személy volt.

Ismertető! :3

Szóval, a történetem két kedvenc bandámról fog szólni, akik nagy hatással voltak az életemre. Ők nem mások, mint a Black Veil Brides és a Tokio Hotel!

A történet alapja egy álmom volt, hogy mit fogok belőle kihozni az még számomra is rejtély.

Egy kis „ismertető” szerűség: a történetem főszereplője egy teljesen hétköznapi lány, Cassy Schwarz. Mindig úgy gondolta, hogy jó élete van és boldog volt, egészen az utóbbi 1-2 hónapig, amikor is az élete eléggé édeskeserűvé vált.

Egyelőre ennyi.^^   Az első részt hozom a napokban….lehetőleg minél hamarabb.^^

Chuu~ 

Shit! It's a schoolday~

Ahw, ez még csak a 3. nap a suliban, de nekem már most elegem van belőle~ 

Nem tudom miért vettem fel az emelt angolt...már előre látom, hogy meg fogok halni.T___T

Na ennyit rólam. :3   Ha minden igaz, akkor még ma felrakok egy kis ismertető szerűséget a történetemről.^^

Chuu~