My dear diary~ *Novella*

Hello Minnaa~^^

Tudom, hogy már nagyon rég nem volt semmi friss az oldalon. És most se új részt hoztam. Gomenasa~i >_<

Ez már egy elég rég megírt kis novellám végleges verziója. Kissé sötét, úgyhogy aki nem bírja az ilyen történeteket, annak nem ajánlom..^^"

Viszont meg akartam osztani...úgyhogy kíváncsi vagyok a véleményetekre.:3

Életem első novellája, és ez szerintem meg is látszik rajta..

Azért remélem tetszeni fog.^^

Jó olvasást.:3

Chuuu~

Dear Diary!

Tulajdonos: Cassy Schwarz

Kedves naplóm, mindenki azt mondja, hogy a naplóírás jót tesz az embernek. Hát én nem így látom. Oké, lehet csak idő kell, hiszen ez még csak az első bejegyzésem. De én türelmetlen vagyok.

Emlékszek, amikor ezt írtam teljesen értelmetlen dolognak tartottam. Aznap volt a szülinapom, és a napló is egy ajándék volt. Ahogy ezeket a sorokat leírtam becsuktam és elhajítottam a sarokba. Végig dőltem az ágyon, lehunytam a szemem, de nem pihenhettem, mert valaki berontott az ajtón. Peter.

-          Csajsziii, ne csináld már! Ma van a szülinapunk. Bulizzunk – pörgött fel teljesen, és a túl nagy lendülettől rám esett. – Na, mit mondasz? – vigyorgott rám közvetlen közelről.

-          Menjünk – sóhajtottam és lelöktem a földre.

-          Ezt még visszakapod – fenyegetett, nem túl komolyan.

-          Kíváncsian várom – sétáltam el mellette, mire kigáncsolt. Ezt így folytattuk még 10 percig, aztán sikerült elindulnunk.

Peter a legjobb barátom volt már ovis korom óta. Állandóan együtt voltunk és mindig neki nyavalyogtam, bármi bajom volt. És ő is elmondott mindent. De nem elég, hogy szomszédok voltunk, még a szülinapunk is ugyan akkor volt. Nem sokra emlékszek a buliból, csak arra, amit leírtam a naplómba.

Kedves naplóm! Még csak pár óra telt el, de újra itt vagyok és írok. Mégse olyan haszontalan ez a napló-dolog. Szóval igen, a nagy dolog, amiért megint koptatom a tollam, az hogy szerelmes vagyok. Jó, eddig is az voltam, csak nem vallottam be. Magamnak se. Viszont ma, vagyis tegnap, a szülinapunkkor rájöttem. Többet érzek Peter iránt, mint barátság. Azt hiszem, el kell dugjalak valahova, mert ha megtalál és elolvassa ezeket a sorokat, nekem annyi. Még nem tudom hogy fogom elmondani neki. Az se biztos, hogy egyáltalán be kellene vallanom. Nem szeretném, hogy vége legyen a barátságunknak. Úgy érzem, túl sokat kockáztatnék, ha elmondanám neki. Ötletem sincs, mi legyen…De az első dolog, hogy alszok. Talán józanon nagyobb sikerrel járok. Jó éjszakát~ 2002. november 30.

Emellé még itt egy kép, hogy mindig emlékezzek erre a napra.:)

Ahogy felkelek, ránézek a naptárra. 2012. november 29. Sóhajtok és visszadőlök az ágyra. Semmi kedvem ehhez a naphoz.

-          Cassy, igazán lemászhatnál már a szobádból – ordít fel nevelőanyám.

Azt hiszem, ebéd után húzok haza. Semmi kedvem itt lenni, és nem is látnak szívesen. Pontosabban csak ez a hárpia nem, apám viszont nagyon boldog hogy végre meglátogattam.

-          Jó reggelt – köszönök lehangoltan és fáradtan.

-          Jó reggelt szívem – nyom puszit az arcomra apu. – Mi ez a hangulat? – kérdezi aggódva.

-          Biztos korán van még neki. Nincs hozzá szokva a korán keléshez – nyekergi apám szívszerelme, mire csak a szemem forgatom.

-          Áááá, igen, biztos igazad van – bólogat hevesen.

-          Azt hiszem én a szobámban eszem meg a reggelim. – Megfogom a tányérom és célba veszem az emeletet.

-          Ne csináld már, alig jársz haza. Ha már itt vagy, legalább ne a szobádban töltsd az időt – szól utánam apa megbántottan.

Veszek egy mély levegőt, megfordulok, és csak akkor fújom ki, amikor már leültem, nehogy beszóljak valamit.

-          Jó étvágyat – mondom bájmosollyal.

Amilyen gyorsan csak tudom, megeszem ami a tányéromon van, de szokás szerint én vagyok az utolsó.

-          Na és mikor tervezel haza menni? – Ki gondolná, hogy ezt pont a szipirtyó kérdezi?! Már most tudom, hogy apám ki fog akadni.

-          Ami azt illeti, ebéd után mennék haza…

-          Olyan korán? De hát még csak most jöttél! – Igazam lett, és mint mindig, most se fejezhettem be a mondandóm.

-          Biztos sok dolga van, ne tartsuk fel – szól bele a drága Julie is.

-          Hát persze, mert te aztán tudod – morgom. – Igazából tényleg rengeteg dolgom van. Már most késésben vagyok – erőltetek mosolyt az arcomra és próbálom hihetően előadni.

-          Mégis mi olyan fontos? – kérdezi apám.

-          Tudod, a kiadó már a kivégzésem tervezi, és ha nem adom le hamarosan a cikket, akkor véghez is viszik – magyarázom.

-          Ilyenkor? De hát ma van a szüli…

-          Nehogy kimondd – szűröm a fogaim között.

-          De hát, csak egyszer lesz 26 éves az ember. És még tortát is csináltam neked – hápog Julie. Na ez az a téma, amit ki nem állhatok.

-          Köszönöm szépen a reggelit, én most megyek. Örülök, hogy láthattalak titeket. Julie, tudom, hogy ez nem kölcsönös. – Felállok az asztaltól, gyorsan elmosom a tányéromat és elindulok az emeletre.

-          Nem úgy volt, hogy csak ebéd után mész haza? –kiált utánam apám csalódottan és felháborodottan.

-          De, viszont felkavarodott a gyomrom, remélem, a reggelim bent marad. Nektek viszont további szép napot, és jó étvágyat az ebédhez – robogok le a lépcsőn. A cuccomat villám gyorsan összeszedtem, így indulásra készen állok az ajtóban. – Ja, és a tortát is nyugodtan egyétek meg.

-          De miért rohansz így? – folytatja apa kitartóan.

-          Azért, amiért mindig – sziszegem.

-          Ha annyira akar, hát had menjen – köpi drága nevelő anyukám.

-          Hát legyen – egyezik bele rögtön apu. Ilyenkor azért elszorul a szívem.

Gyorsan adok apunak két puszit, beülök a kocsimba és már ott se vagyok. Nem mondhatnám, hogy óvatosan vezetek. Ami általában egy órás út, azt most fél óra alatt teszem meg. Ahogy kiszállok a kocsiból, már csörög is a telefonom. Sóhajtok egyet, de felveszem.

-          Szia anya – próbálok boldog hangnemet megütni.

-          Szia kicsim! Hogy vagy? – kérdezi szokásos kedvességével.

Őt, apával ellentétben, minden héten látom. Szükségem van rá.

-          Jól, pont most értem haza – mondom, amikor belépek az ajtón.

-          Ilyen sokáig bírtad? – válik cinikussá.

-          Jah, szinte elkergettek – jelentem ki egyszerűen, miközben félrerúgom az utamba kerülő dolgokat.

Na igen, mióta egyedül élek az egész életem egy hatalmas káosz.

-          Drágám, most le kell tennem, de majd még hívlak! – Hallom a hangján, hogy hazaért újdonsült férje.

-          Jólvan, szia – fogom rövidre és kinyomom.

Lerogyok a gépem elé, ami hamarosan be is indul. Megnyitom az emailt, amiben elküldték, hogy miről kell írnom. Nem hiszek a szememnek. Egy tíz éve történt halálesetről kell cikket írnom, amely körülményei a napokban láttak napvilágot. Minden le volt írva. Én pedig percekig csak ülök és bámulok magam elé. Tíz éve ezen a napon beleszerettem egy srácba, Peterbe. De mielőtt bevallhattam volna, ő meghalt. Rögtön öngyilkosságnak mondták, csak azért, mert fiatal volt. Azóta nem ünneplem a szülinapom, ezért is akadtam ki ma apámékra, amikor megemlítették. Pár évvel ezelőtt eljutottak addig, hogy valaki meggyilkolta, és most ki is derült ki volt az. Döntő bizonyíték van a gyilkos ellen. Aki nem más, mint apám. Ha valamit, akkor ezt nem tudom elhinni. Egyetlen dolog jár a fejemben, az a bizonyos nap. Előszedem az ősrégi naplómat és elolvasom azt a bizonyos bejegyzést. Újra végig gondolom az akkor történteket. Amikor az a buli jár az eszemben, furcsán boldog vagyok, de mégis sírok. Mint most is. A legkeserédesebb emlék, ami csak létezik. Az első csókunk, ami egyben az utolsó is volt. Amikor erre gondolok, kiesik valami a naplómból. Annak a csóknak az emléke, amit még akkor tettem bele, amikor azokat a sorokat írtam. Magamhoz ölelem a kis könyvecskét, úgy zokogok. Csak két bejegyzés volt benne. Hirtelen elhatározással felállok és visszaülök az asztalhoz. Tollat ragadok és írni kezdek.

Kedves naplóm!

Nagyon rég nem írtam semmit. Úgy éreztem, hogy teljesen üres vagyok. De az-az érzés semmi ehhez képest.

Veszek egy szaggatott, mély levegőt, hogy ne remegjek annyira, majd folytatom.

Most úgy érzem, hogy kiöltek belőlem minden érzést…a fájdalmon kívül. Nem tudom elhinni, hogy ezt tette. Ott állt velem és fogta a kezem, amikor elmondták. És ő volt az, aki egész nap vigasztalt utána. Hogy volt képes a szemembe nézni? 

A telefonom csörgése szakít félbe. Remegő kézzel nyúlok érte. Thomas neve villog rajta. Miért keres ilyenkor anyám férje? Sose szokott hívni.

-          Igen? – szólok bele kissé bizonytalan hanggal.

-          Cassy, baj van – szólal meg elfúló hangon.

-          M-mi történt?

-          Marienek agyvérzése volt és…- Nem! Nem akarom tudni! A hangjából már tudom, hogy mi történt és nem akarom felfogni.

Kinyomom a telefonom és kábultan nyúlok egy másik naplóért. Ebben van egy rejtett zseb. Már nagyon rég nem használtam, de még mindig benne van. Kiszedem és forgatni kezdem a kis fémdarabot. Szinte fel se fogom, mit csinálok. A csuklómhoz emelem és mélyen megvágom magam. Ennyi nem elég. De mielőtt folytatnám visszatérek életem első naplójához.

Apa! Remélem, hogy ezt el fogod olvasni és egész életedben kísérteni fog a gondolat. Nem tudom az indítékaidat, de nem is akarom, mi több nem is fogom megtudni. Nem tudom tovább elviselni azt a fájdalmat, amit eddigi életemben okoztál. Még ha nem is tudtam róla, hogy te voltál. Köszönöm, amit eddig tettél értem. Nem kellett volna. Komolyan…~ 2012. november 29.

Kinyitva hagyom az asztalon, az emaillel együtt. Bár próbáltam elkerülni, így is véres lett az utolsó gondolatom. Egy tisztító levegővétel után újra felemelem a kis pengét, és ezúttal komolyabban megvágom magam. Furcsa. Azt hittem iszonyatosan fájni fog, de alig érzek valamit. Körülöttem minden csupa vér. A redőny résein besütő nap még inkább kísértetiessé teszi. Még egy vágás és kiesik a penge a kezemből. Lassan kezd lelassulni minden. Egyre tompábban érzékelem magam körül a világot. Már csak a fülemben egyre lassabban lüktető vért hallom. Elég idegesítő. Összehúzom magam a fotelben és lehunyom a szemem. Minden olyan békés. Már várom azt a bizonyos fényességet, de nem akar jönni. Csak egy fantom jelenik meg. Másodpercenként élesedik a kép és elég hamar felismerem. Peter. Érzem, ahogy könnyek csorognak az arcomon. Ő mosolyogva nyújtja felém a kezét.

-          Reméltem, hogy még sokáig nem találkozunk – mondja szomorkásan.

Most komolyan hallottam őt?

-          Pete – fullad el a hangom.

Már alig érzek valamit, mégis boldog vagyok. Boldogabb, mint valaha.

-          Olyan hideg van itt – nézek a szemébe.

-          Már nem sokáig – mosolyog szomorkásan.

-          Nem szeretem a hideget – motyogom és megfogom a kezét.

Hallok valamit. A való világból. Talán betörték az ajtóm? Nem tudom, és nem is érdekel. Peter itt van, és most csak ez számít. Lélekben hozzábújok és elmosolyodok. Itt minden olyan békés. A hajamba csókol és elindulunk. Szorosan ölelve egymást közeledünk egy jobb helyre. Érzem. Ahogy haladunk, úgy lesz egyre békésebb minden. És egyben élesebb is. Egy ismeretlen helyen vagyunk. Egy gyönyörű sziklán, ami alatt végtelenül terül el az óceán. Végig megyünk egy hosszan kinyúló részen. Három oldalon csak a kékség vesz minket körbe. Megállunk a szikla szélén és lekuporodva összebújunk.

-          Tudod, kicsit azért sajnálom, hogy itt vagy – szólal meg hirtelen Peter. – De azért örülök is – szorít magához.

-          Hiányoztál – nézek mélyen a szemébe.

Lehajol és várom, hogy megcsókol. De nem teszi. Csak egy eszkimó puszit kapok. Duzzogva nézek rá, mire felnevet.

-          Türelmetlen vagy – vigyorog. – Annyi időnk van, amennyit csak akarunk.

-          Akkor használjuk ki – mosolyodok el és megpuszilom az arcát.

Befészkelem magam az ölébe, így nézzük tovább a gyönyörű óceánt és a hihetetlenül szikrázó napot. Végre. Boldog vagyok.

32. Too much "good" people~

Hello Minnaa~ ^^

Meghoztam az új részt.:3 Bár még írni akartam hozzá, de úgy döntöttem, hogy inkább felrakom. Remélem azért tetszeni fog.:)

Jó olvasást!^^

Chuuu~

Az ájulás határán voltam, amikor apám elment mellettem és beült mellé a kocsiba. Szóval ezért volt itt. Őt fuvarozza. Ez kicsit felébresztett.

-          Hé, Cass. Minden oké? – trappoltak le a lépcsőn.

-          Persze – fordultam feléjük egy erőltetett mosollyal.

-          Végre, itt a kaja – vetette rá a pizzára magát Ash.

-          Mint aki egy hete nem evett – nevettem.

-          Hát, van vagy 7 órája – nézett kétségbeesetten.

-          Jó étvágyat – adtam neki egy puszit, majd egy fél szeletet betömött a szájába.

-          Koszonom – motyogta teli szájjal.

-          És érte van oda annyi lány – nevetett V, mire Ash kacsintott.

-          És az enyém – mondtam büszkén, ő pedig kihúzta magát.

Felmentünk a szobámba és „megterítettünk” az ágyamon és elkezdtük nézni a Frozent. Teli szájjal énekeltük végig a dalokat. Amikor elfogyott a pizza, áttértünk a popcornra. Jókat röhögtünk magunkon, dobáltuk egymást kukoricával. A film végére úgy nézett ki a szobám, mintha bomba robbant volna. Mivel még nem voltunk álmosak, el kezdtük nézni az Így neveld a sárkányod-at. Vivivel olvadoztunk, amikor megláttuk Fogatlant. A film után pedig Ashnek nyavalyogtunk, hogy mi is akarunk egy sárkányt. Nem bírta sokáig, 10 perc után bemenekült a fürdőbe.

-          Most, hogy ő elmenekült elmondod mi történt?

-          Mire gondolsz? – tettettem hülyét.

-          Tudod nagyon jól. Úgy álltál lent, mint egy szellem.

-          Klaus. – Nem is kellett mást mondanom, megértette.

-          Ki az a Klaus? – jött ki Ash.

-          Aki neked Kina – morogtam. – Csak épp köztünk már nincs semmi. Még barátság sem.

-          Ou, akkor nem leszek féltékeny – jött oda hozzám és átölelt. – De mit keresett itt?

-          Apámat fuvarozza – mondtam gúnyosan.

-          Túl sok a jóból – jegyezte meg V is hasonló gúnnyal.

-          Ne is mond – forgattam a szemem.

Időm se volt, hogy lenyugodjak, megint jött valaki.

-          Ez már anya lesz...legalábbis remélem

Lerohantam és tényleg ő volt az.

-          Szia drágám – mosolygott rám fáradtan.

-          Szia - pusziltam meg.

-          Megyek, lefekszek – mondta csak úgy magának és elindult a szobájába.

Visszamentem az emeletre.

-          Úgy hallottam tényleg ő volt – mosolygott Ash.

-          Ahham. De ne nagyon zajongjunk, mert alszik.

-          Próbálkozunk – mondták egyszerre.

-          Amúgy nektek nem kéne tanulni? – kérdezte Ash.

-          De igen, tanárbá' – mondtam kislányosan.

Láttam rajta, hogy beindult a fantáziája. Kacsintottam, ő pedig megnyalta az ajkait.

-          Asszem iszok valamit. Kiszáradt a szám.

Ahogy elment mellettem megmarkolta a hátsóm és morgott egyet, én pedig felnevettem és rácsaptam a kezére. Kiment, mi pedig elkezdtünk tanulni.

-          Aash, segíts – nyavalyogtam

-          Miben?- sóhajtott.

-          Angol.

Leült mellénk és türelmesen segített.

-          Spanyolul nem tudsz véletlenül? – kérdeztem boci szemekkel.

-          Sajnos nem, csak franciául – mosolygott perverzen.

-          Azt tudom – nevettem.

-          Najó, egyedül hagylak titeket – nevetett V és átment a másik szobába.

Amint kilépett, Ash rám vetette magát.

-          Nincs véletlenül iskolás lány szerkód? - vigyorgott.

-          Épp a tisztítóban van - húztam el a szám.

-          Akkor majd elmegyünk vásárolni - mondta és ledöntött.

Az alkarján támaszkodott, hogy ne nehezedjen rám, de így is éreztem a teste melegét. Csak egymás szemébe néztünk, nem mozdultunk, mégis ziháltunk. Percekig bámultuk egymást. Én törtem meg hamarabb. Átkaroltam a nyakát és lehúztam magamhoz. Ez volt az eddigi legérzékibb csókunk. 

31. Schoolday~

Hello Minnaa~

Remélem még van, akit érdekel a blogom....tudom, nagyon-nagyon rég nem volt rész. De mindennek meg van az oka, amiket most nem fogok részletezni.>_<"  És nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, mire új részt hoztam!T___T <3

Remélem tetszeni fog ez a rész...kérek véleményeket, mert nem vagyok biztos, hogy elég érdekes lett-e.x3

És még egy dolog. Még régebben kaptam két díjat, amiket még mindig nem tettem ki, de szeretném megköszönni Clau&Ani és Nadia.^^

Ash által Kinanak tervezett "sapi",*-*

Még beszélgettünk egy darabig. Elmesélte, hogy mennyire hiányzok már a suliban a többieknek. Aztán kerestem valami horror filmet, hogy el tudjunk aludni. Nem is kellett 10 perc, mindketten beájultunk.

Amikor felkeltem Vivi még aludt. Sikerült kijutnom a szobából anélkül, hogy felébredne és célba vettem a saját szobámat, ahol Ash aludt. Halkan benyitottam, csak kicsit nyikorgott az ajtóm. Elindultam az ágyamhoz, de párszor sikerült belerúgnom a szétdobált dolgaimba, de végül sikerült épségben odaérnem. Sőt, még Ashley se ébredt fel, még csak meg se moccant. Bemásztam az ágyba és rájöttem, hogy az üres. Gyorsan felpattantam és felkapcsoltam a lámpát. Sehol senki. Szinte berontottam a fürdőbe, de ott se volt. Lementem a földszintre, benéztem minden szobába, de nem volt sehol. Visszavánszorogtam a szobámba és leültem a földre. Vajon hova mehetett? Ötletem se volt. Már legalább 5 perce bámultam magam elé, amikor észrevettem egy kis cetlit az éjjeliszekrényemen.  * Cassy, remélem nem esel kétségbe, amiért csak úgy eltűntem,* - Késő – motyogtam.* Van pár dolog, amit sürgősen el kell intéznem. De nemsokára visszajövök..* Összegyűrtem és elhajítottam. Mi lehet ilyen sürgős? Mikor mehetett el? És mikor jön vissza? Egyáltalán hova ment? Ajj, már a fejem is fáj. Lementem a földszintre és főztem magamnak egy jó erős kávét. Ahogy megittam enyhült a fejfájásom. Akkora volt a csend, hogy néha még Vivi szuszogását is lehetett hallani. Ezek szerint anya sincs itthon, pedig még csak 6 óra. Ilyenkor még nem szokott dolgozni. Csináltam reggelire rántottát, hogy lefoglaljam magam. Mire végeztem, Vivi is felkelt.

-                            Jó reggelt – ásított.

-                            Ohayoo~

-                            Ma már jössz suliba? - kérdezte és leült az asztalhoz.

-                            Asszem muszáj lesz - tettem elé egy tányér tojást.

-                            Uuu, nyami - csillantak fel a szemei.

-                            Csendben ettünk, amikor meghallottuk, hogy jött valaki.

-                            Sziasztook!

-                            Merre jártál? – kérdeztem tőle nyűgösen.

-                            Elintéztem valamit, de mielőtt kérdeznéd, meglepetés - ölelt át. - Amúgy van még kaja? Mert nagyon guszta.

-                            Szedj magadnak - mondtam durcásan.

-                            Nagyon haragszol? - nézett rám boci szemekkel, bűnbánóan.

-                            Egy kicsit - dünnyögtem.

-                            Sajnálom - csókolt meg, aztán elpusztította a reggelijét. – Vivii, jó lesz, ha ma én viszlek titeket suliba? - ordított, mert barátnőm időközben elment készülődni.

-                            Tökéletes - kiáltott vissza. Én csak felvont szemöldökkel néztem rá, de nem szóltam semmit.

Gyorsan emberi formát varázsoltam magamnak, bedobáltam a sulis cuccaimat egy táskába. Az egész szobámat felforgattam az igazolásomért, amikor eszembe jutott, hogy a konyhában van. Ashék már csak rám vártak, így az egész házon át rohantam.

-                            Mehetünk - lihegtem.

Kocsival kevesebb, mint 10 perc volt az út. Legnagyobb meglepetésemre Ash bejött velünk az iskolába.

-                            Értem, hogy aggódsz értem, de azért nem kell mindenhova elkísérned – öleltem át.

-                            Nem is téged kísérlek – vigyorgott. Láttam Vivin, hogy ő se érti. – Mától besegítek itt, mint zenetanár – húzta ki magát büszkén.

-                            Hogy micsoda? – esett le az állam.

-                            Mivel te nem jössz velem, így én maradok itt és gondoltam hasznosan is eltölthetem az időm – vont vállat.

-                            Cass, mindig is tudtam, hogy szerencsés vagy vele, de most már kezdelek irigyelni is – mondta V „elérzékenyülve”.

-                            Na, de menjünk, mert mindjárt becsöngetnek, én meg még azt se tudom hova kell mennem – nevetett Ash. Adott egy puszit a homlokomra és mentünk a saját utunkra.

Szerencsére gyorsan eltelt a nap. A barátaim szó szerint körbeugráltak, nagyon örültek, hogy visszajöttem és már jól vagyok. Ashel csak egy szünetet sikerült együtt töltenünk, de akkor is csak beszélgettünk, nehogy bajba kerüljünk. Már örültem, hogy megúsztam a napot piszkálás nélkül, amikor egyik drága osztálytársam kirakta elém a lábát, amikor mentem ki a teremből. És hogy biztos legyen az esés, valaki még meg is lökött hátulról. Szerencsémre sikerült elkerülnöm, hogy arccal tompítsam az esést, így viszont a kezem bánta. Elég furcsa hangot adott ki, amikor földet ért. Még fel se néztem, ők már kivonultak, csak a röhögésüket hallottam.

-                            Cassy, gyere már. Csak rád várunk – hallottam meg Vivit a folyosóról. Pont akkor jött be, amikor felültem. – Úristen, jól vagy? – rohant hozzám.

-                            Persze – sóhajtottam. – De menjünk mielőtt Ash is bejön és meglát – tápászkodtam fel.

-                            Tuti jól vagy? A vállad….egy kicsit furcsán néz ki – jegyezte meg.

-                            Így, hogy felhívta rá a figyelmem tényleg fájt.

-                            Asszem kiugrott.

-                            Irány a kórház – ragadta meg a kezem.

-                            Dehogy megyek én oda. Mindjárt megoldom.

Kiszabadítottam a kezem és egy mozdulattal a helyére raktam a vállam. Kis híján felordítottam, de sikerült visszafojtanom.

-                            Mindig is tudtam, hogy nem vagy normális – szörnyedt el.

-                            Nem válaszoltam, csak nevetve elindultam a parkoló felé.

-                            Na végre ideértél kis csigám – vigyorgott Ashley.

-                            Ha, ha, ha… - forgattam a szemem. – Csak úgy mondom, hogy Vivi utánam ért ide – védtem magam.

-                            De ő már egyszer elment érted – kacsintott.

Hazafele el kellett mesélnem a napomat, amit szívesen meg is tettem. Csak az utolsó pár percet hagytam ki a történetből. A visszapillantóban láttam Vivi rosszalló nézését, de nem szólt semmit. Ezért is imádom. Amikor hazaértünk anya még mindig nem volt sehol. És még kaja se volt otthon így pizzát rendeltünk. Amíg vártunk felmentünk a szobámba, ahol Ashley betámadta a laptopomat Vivivel pedig elkezdtünk körmöt festeni.

-                            Csajoook, ez nagyon büdös – nyavalygott szerelmem.

-                            Megszokod – mondtuk egyszerre.

Ash bejelentkezett skype-ra. Mögé osontam, hogy lássam, kivel beszélget. CC neve kezdett villogni, így megnyugodtam. De csak egy percre, mert egy másik kis ablak is megjelent. Kina. Kina Tavarozi. Ash volt barátnője. Azonnal hátranézett és majdnem lefejelt.

-                            Kicsim, ugye most semmi rosszra nem gondolsz?

-                            Attól függ, mi számít rossznak.

-                            Bármi hülyeség, ami eszedbe juthat.

-                            Csak kíváncsi vagyok, hogy mit akarhat tőled. Ennyi az egész.

-                            Azt gondolom, tudod, hogy ruhákat tervezek és többek között neki is szoktam egyedi tervezésű kiegészítőket csinálni. Nyakláncot, sapkát, mikor mi kell egy-egy fotózásra – magyarázta.

-                            Éértemm, akkor megnyugodtam.

Folytattam a körömfestést, de nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Kina még mindig az élete része. Hallottam, hogy valaki jött, így félbehagytam eddigi tevékenységem és lementem a földszintre. Azt hittem, hogy anya ért haza, de amikor leértem megfagytam.

-                            Szia drágám. Hogy-hogy már itthon?

-                            Szia. Már haza engedtek a kórházból.

-                            Na, ez jó hír.

-                            Mit keresel itt? Úgy tudtam, hogy elköltöztél.

-                            Így is van. De még van pár cuccom, amit el kell vinnem.

-                            Akkor siess és tűnj el innen – mondtam flegmán.

Láttam rajta, hogy váratlanul érte ez a kijelentés, de szokásához híven nem szólt semmit.

-                            Sose fogsz megváltozni – mondtam, majd felrohantam az emeletre.

Nem vártam, hogy utánam jöjjön, vagy csak mondjon valamit. Sose tette.

-                            Minden oké? – nézett rám aggódva Vivi.

-                            Persze – próbáltam meggyőző lenni.

-                            Ezt még én se veszem be – szólt közbe Ash. – Szóval mi a baj? – jött oda hozzám, de én elhúzódtam.

-                            Tényleg semmi – mondtam fojtott hangon, majd bemenekültem a fürdőbe.

-                            Ha nem mondod el, akkor is rájövünk – kiabált be V.

Gyorsan megmostam az arcom hideg vízzel, hogy lenyugodjak.

-                            Nem anya jött haza, mint ahogy gondoltam.

-                            Akkor? – unszoltak.

-                            Apa az.

-                            Hogy mi? Mi a francot keres ő itt?

-                            Még van pár cucca, amit el kell vinnie – mondtam gúnyosan.

-                            Ez most komoly?

Mielőtt válaszolhattam volna, csengettek.

-                            Lemenjek én? Valószínűleg a pizzát hozták – ajánlotta Vivi.

-                            Nem kell, de azért köszi.

Lesiettem és célba vettem a bejárati ajtót. Apámat sehol nem láttam, és furcsa mód örültem ennek. Átvettem a pizzát, és amikor a futár srác elindult visszafele nem hittem a szememnek. Ő mit keres itt? Neki tényleg semmi keresnivalója nincs nálunk. Az ájulás határán voltam, amikor apám elment mellettem és beült mellé a kocsiba. Szóval ezért volt itt. Őt fuvarozza. Ez kicsit felébresztett.