Worse than drug~

 

Nem viccelek amikor azt írom, hogy ez az ember rosszabb bármilyen drognál. És még nincs vége a történetnek, lesz ez még rosszabb, pedig még csak február van...

2022, novemberben valamikor~ ^^"

Összetörtem, értéktelennek éreztem magam. Olyannak, aki úgyse kell senkinek. Akivel beszélgetni se éri meg, mert úgyse hagyja el semmi értelmes a szám.

Senkinek nem beszéltem erről. A hozzám legközelebb álló kollégáknak sem. Nem azért, mert nem bíztam bennük, hanem mert nem akartam teher lenni.

Egyre sűrűbben kerültünk egy műszakba. Egyre sűrűbben mosolyogtál rám, amikor köszöntél. Mivel mindketten imádjuk a nikotint így egyre többször bandáztunk együtt a többi kollégával, ahol sokkal nyitottabbak lettünk.

Majd jött a december. Az egyik kolléga elsütötte a legelcsépeltebb poént valaha. ~A lényeg a pepsi volt benne.~ Mint azon az éjszakán később kiderült nem ismerted a viccet. De tökéletesen használtad fel. A sokadik órában, a sokadik cigiszünetemre mentem le. Te is jöttél és hatalmas vigyorral nyújtottál át egy cukormentes pepsit, miközben próbáltad összeszedetten elsütni *azt* a poént. Nagyon nevettem, őszintén. Úgy, mint már hónapok óta soha. És hálás voltam, mert a kedvenc üdítőmet kaptam tőled. Onnantól kezdve ez kezdett rendszeressé válni, és harcoltunk hogy ki fizessen. Nagyon szerettem ezeket a pillanatokat.

Viszont ott bujkált a kisördög. Az egyik "alapelvem", miszerint kollégával nem kezdünk komolyabb dologba. De nem tudtam mit tenni. Amint írtál már kaptam is fel a telefonom. Már a családnak is feltűnt, hogy mennyire vigyorgok a telefonomra.

Majd eljött a január. Napról napra egyre durvábban kikészítettél. Volt olyan éjszaka, amikor komoly önkontroll kellett ahhoz, hogy ne pattanjak vonatra és bújjak melléd, hogy aztán kölcsönösen kihasználjuk egymást. Másra se vágytam, mint hogy eggyé váljunk. Majd összebújva aludjuk ki magunkat.

Aztán bumm~ 

Közölted, hogy úgy tűnik lett barátnőd és nem szeretnél becsapni. Ettől függetlenül maradjunk barátok.

Bevallom, kicsordult 1-1 könnycsepp a szemeimből. De úgy éreztem fair enough, igazából nem ígértünk egymásnak semmit. 

És én így is álltam innentől kettőnkhöz. Majd szépen lassan visszakúsztak a beszélgetéseinkbe, hogy legszívesebben mit csinálnánk a másikkal. Megpróbáltam leállni, leállítani téged. Néha sikerült, de ekkor már rohadtul frusztrált voltam. Ha lett volna lehetőségem rá, minden elvemet és önérzetemet sarokba dobva téptem volna le a ruhád. 

Majd jött a kép. Cukik voltatok, és természetesen ott voltak a szokásos csöpögős "mylove" "mylife" "allineed" hashtagek. Ott rájöttem, hogy tényleg nem tehetem ezt. És neked se szabad.

Aztán másnap ugyanúgy írtál, sőt. Talán még inkább teret engedtél a vágyaidnak. Belőlem pedig előtört a stalker. Láttam, hogy már nincs kint nálad a kép. Majd a lánynál ott virított, hogy egyedülálló. Nem tudom megfogalmazni mennyire lepődtem meg.

Kicsit bűntudatom volt. Nagyképűnek hangzik, de félek, hogy részben én voltam az oka annak, hogy vége lett. Na meg elég szar volt a felismerés, hogy jelenleg nem vágynék semmi másra, mint egy igazán jó és kielégítő dugásra veled, minden komolyság és romantika nélkül.

És őszintén bevallva azokban a hetekben amíg biztos voltam benne, hogy nem lehetsz rövid időn belül az enyém elkezdtem beszélgetni, flörtölgetni másokkal is.

Gyönyörűen megszopattam magam.

Egyik reggel írtál, hogy ne haza menjek, hanem melléd bújjak inkább. Akkor nem tettem, de másnap benne lettem volna. Erre azt írtad félsz, nehogy elsietjük a dolgokat.

Összezavarsz. Nagyon.

És még mindig kívánlak. Kegyetlenül. ;-;

Mindemellett még mindig ott van a vágy.

Hogy hozzád akarok bújni. Szorosan megölelni. A karjaidban bepótolni azt a sok alvás nélkül töltött éjszakát. ~amiket részben neked köszönhetek~

Aztán jött a február, beteg lettem, sokszor nem volt erőm a telefonomat se felemelni és egy régóta vágyott koncertet is ki kellett hagynom ami miatt elég szar kedvem lett, így nem igazán beszéltünk. Voltak próbálkozásaim, de úgy tűnt, hogy végleg elveszítelek.

És valóban, így is történt. Munkában se jöttél oda cigizni, csak ha mások itt ott voltak, próbáltál nem tudomást venni rólam, de nem vagyok az a fajta aki megkönnyíti az ember dolgát, bocsi. 

Lassan elfogadtam a tényt, hogy nem kellek neked. Sőt, nem kellek igazán senkinek. 

És ami engem is meglepett, hogy sikerült megbarátkoznom ezzel a gondolattal. Szükségem volt erre az egészre, mert így szépen lassan ráléptem a gyógyulás útjára.