24. Nightmare~

Hello Minnaa~ ^^

Meghoztam az új részt, ami elég rövid lett, de nem véletlenül.:3  Öhm, nem is tudom mit írjak erről a részről....inkább a ti véleményetekre vagyok kíváncsi. Úgyhogy tessék komizni, mert különben elmegy a kedvem.:D   Jó olvasást.^^

Chuuu~ :*

-         Csak óvatosan. Azzal nincs bajom, ha megöleled, de vigyázz a sebére légyszi. Nem szeretném még egyszer összevarrni neki.

-         Nyugii, nem lesz baj. – Bár már lehet van. De amit nem tud, az nem fáj. Csak nekem.

-         Na jó. Nem hiszek neked. Lássuk azt a sebet - kezdett el közelíteni.

-         De tényleg. Nincs semmi bajom - bújtam Tomhoz, abban reménykedve, hogy majd ő megvéd. A francokat…

-         Még én is érzem, hogy átvérzett a kötés - mondta, és lefogott, így nem tudtam menekülni.

Mitch megint az oldalamra fordított.

-         Kár, hogy nem vagyunk egyedül - morogta a fülembe, mire felnevettem. Lehet nem kellett volna, mert iszonyúan szúrt az oldalam.

-         Mitch, csinálj valamit. Nagyon fáj! - nyögtem.

Ő azonnal felhúzta a hálóingem - csak ameddig muszáj volt. Amint látható lett a kötés a doki felszisszent, Tom pedig egy hatalmasat nyelt. A szöszi óvatosan felemelt és lefektetett a saját ágyamra. Kirohant, és ezúttal egy kis állványt tolt be.

-         Ez egy kicsit lehet, hogy fájni fog - emelt fel egy fecskendőt és aggódva nézett rám.

Közvetlen a sebem mellé szúrta, kötésen keresztül. Alig éreztem meg, előtte is ugyan úgy fájt. Kezdett elzsibbadni az oldalam, amikor Mitch egy hirtelen mozdulattal letépte a kötést. Egy hatalmas, fültisztítóhoz hasonló tárgyat átitatott fertőtlenítővel és elkezdte letisztítani a sebem.

-         Uhh, ez nagyon csúnya. - Oda akartam fordítani a fejem, de nem engedte. - Inkább ne…

Ránéztem Tomra, aki hatalmas szemekkel nézett vissza rám. Látszott rajta az ijedtség, hogy mennyire aggódik. Bátorítón rámosolyogtam, ami meglepően könnyű volt, mert már egyáltalán nem fájt semmim. Már egyáltalán nem figyeltem, hogy Mitch mit csinál velem, egyre álmosabb lettem. Már csak egy valamire, vagy inkább valakire tudtam gondolni. Ashley. Szeretem, mindennél jobban. És remélem meg tud majd bocsájtani nekem. Mindenért.

-         Ne, Cassy, maradj velem – szólongatott egy messzi hang. – Túl sok vért veszít – mondta ugyan az a hang elkínzottan, majd elaludtam.

*Tom pov*

Nem hittem a szememnek. Csak reméltem, hogy álmodok. Az a rengeteg vér, mind Cassy vére volt. Egy átlagember már rég feladta volna. Ez is azt mutatja, hogy ő nem az. Utolsó erejével még bátorítón rám mosolygott. Én nem tudtam ezt viszonozni.

-         Ne, Cassy, maradj velem – pofozgatta a szöszi. – Túl sok vért veszít – mondta elkínzottan, ezzel a legszörnyűbb rémálmomat kimondva.

Nem tudtam ki ő és milyen kapcsolat van köztük, de látszott rajta, hogy mindjárt összeesik. Már csak az tartotta talpon, hogy visszahozza Cassy-t. Ebből gondoltam, hogy lehet még remény. Ebben a pillanatban 2 orvos és nővér rontott be. Átvették a szöszitől Cassy-t és kirohantak vele. A srác csak bámult utánuk, térdre rogyott és elkezdett zokogni. Én még mindig nem tudtam elhinni, hogy ez megtörtént. Ez csak egy álom lehet. Egy nagyon rossz álom.