25. Waking up~

Hello Minnaa~ ^^
Itt a kövi rész, csak hogy mindenki megnyugodjon.:3  Vagy ne.;)  Remélem tetszeni fog.^^   Sajnos csak ennyit tudtam kihozni belőle..x3  Komizzatok és pipáljatok légyszi, sokat jelent.^^
Jó olvasást.:)
Chuuu~ :*

Egy darabig könnyűnek éreztem a testem, szinte súlytalannak. Ez a legjobb érzés a világon. Aztán elvesztettem ezt az érzést, a testemmel együtt nem találtam.

Nem tudom meddig voltam így, amikor hirtelen visszatért minden. Köztük a fájdalom is, és egyre intenzívebb lett. Mellőlem csipogást hallottam. Hirtelen valaki megszorította a lábam és a karom, mire elrántottam mindkettőt.

-          Végre – hallottam egy megkönnyebbült hangot.

-          Nyajj, túl fényes – nyavalyogtam, amikor megpróbáltam kinyitni a szemem.

-          Mint a nap általában – mondta az ismeretlen ismerős, lágy hang. – Most próbáld meg. – Hallottam, ahogy elhúz valamit. Gondolom a függönyt. Megint megpróbáltam felnyitni a szemem, és ezúttal sikerült is.

-          Jó reggelt – motyogtam mosolyogva.

-          Szia szépség – mosolygott vissza egy szőke srác, az orvos. A hangja nagyon ismerős volt, de nem emlékeztem az arcára. – Mi a gond? – aggódott, gondolom az arckifejezésem miatt.

-          Ismerős vagy, de nem jut eszembe a neved. – Teljesen megváltozott az arca. A megkönnyebbült arckifejezése teljesen eltorzult.

-          Hogy mi? Nem, az nem lehet –túrt a hajába zavartan.

-          Mi a baj? És mi történt velem? – zavarodtam össze.

-          Majdnem elvéreztél. Egyszer újra kellett éleszteni, és utána kisebb kómába estél – sorolta. Wow, csoda, hogy élek.

-          És miért nem emlékszek rád? Pontosabban, rémlik valami, de a neved nem jut eszembe. Viszont az eszembe jutott, hogy te mentettél meg. Úgyhogy köszönöm – hadartam és hálásan rámosolyogtam.

-          Úgy tűnik, részleges amnéziád van – mondta elgondolkozva. – Szerencsére ezt helyre lehet hozni. Elég gyorsan – mondta, majd kiment.

Amíg egyedül voltam, próbáltam visszaemlékezni, hogy mi is történt pontosan. Rémlik, hogy egy srác mellett feküdtem mielőtt elkezdődött ez az egész. De hogy is hívják? Azt hiszem Tom. Igen, Tom Kaulitz volt. Viszont, nem ő a barátom.

-          Cassy, végre felébredtél! – rontott be egy srác, ezzel félbeszakítva a monológom.

-          Az orvos mondta, hogy részleges emlékezet kiesésed vagy mid van – mondta egy szomorkás mosollyal.

-          Uhm, igen. De rád emlékszek – mondtam vigyorogva, mert tényleg eszembe jutott ki is ő. – Hogy is felejthetném el a barátom? – Erre a költői kérdésre teljesen ellágyult.

-          Annyira szeretlek – csókolt meg.

-          Mmm, ez nagyon hiányzott – mormogtam ajkaiba.

-          Pedig „csak” két napig aludtál.

-          Az pont elég is volt.

-          El se tudod képzelni mennyire aggódtam érted – nézett komolyan a szemembe.

-          Azért sejtem – mosolyogtam. – És amúgy Tom hogy van?

-          Eléggé ki van – húzta el a száját. – De Mitch most ment neki szólni.

-          Mitch? Ő az a szőke orvos?

Erre a kérdésemre egy kárörvendő vigyor terült szét az arcán.

-          Igen, ő az. – Próbálta leplezni a vigyorát, de nem igazán sikerült neki.

-          Annyira furcsa volt ez az egész – mondtam elgondolkodva.

-          Hogy érted?

-          Úgy, hogy élek, pedig megtapasztaltam a halált – ráncoltam a homlokom. – Igaza volt Bellának az Alkonyatban – nevettem. – „A halál békés, könnyű. Az élet nehezebb.” Viszont soha nem adnám fel ezt az életet – magyaráztam hevesen.

-          Ennek nagyon örülök, de azért ne üss le – nevetett Ashley.

-          És én is nagyon örülök neki – jött be Tom kórházi ruhában, nyúzottan. Ahogy közelebb jött, láttam, hogy vörösek a szemei, és még mindig tele vannak könnyel.

-          Azért furcsa volt, hogy az Alkonyatból idéztél – nevetett az orvos, aki ezek szerint Mitch.

-          Jó film volt, úgyhogy láttam párszor – kuncogtam, ahogy eszembe jutott hányszor kínoztam vele nővéremet. – Azt hiszem az amnézia csak egy kis elmezavar volt ébredés után, mert minden ember nevére és arcára emlékszek, akivel eddig találkoztam – jelentettem ki büszkén.

-          Ennek örülök – sóhajtott megkönnyebbülten a doki. – De arra is emlékszel, hogy mi történt veled a múltban?

-          Az egy kicsit homályos – vallottam be vonakodva.

-          Caaaaaass! – borult nyakamba a hirtelen megjelent barátnőm.

-          Viviiiiiiiii! – ordítottam a fülébe.

-          Aannyira örülök, hogy végre újra köztünk vagy – mondta elcsukló hanggal.

-          Vivi, tudsz mondani bármi olyan dolgot, ami régen történt és emlékeznie kellene rá? – támadta le a szöszi.

-          Öm, van egy pár ilyen. De nem feltétlenül jó dolgok – húzta a száját, de nem értettem, hogy mire gondol.

-          Próba, szerencse – mondtam.

-          Hát jó. Akkor a legfrissebb dolog. Miért kerültél korházba?

-          Ez könnyű. Egyik osztálytársammal volt egy „kis” nézeteltérésünk, és hát ő nyert. Következő?

-          Mit kaptál szülinapodra?

-          A világ legjobb buliját – mondtam csillogó szemekkel, mire mindenki felnevetett.

-          Oké, akkor már csak egy kérdésem lenne, de ez a legnehezebb és a legrosszabb is egyben. Mi történt Viviennel? – halkult el a hangja.

-          Történt vele valami? – Úgy éreztem, mintha valami próbálna megakadályozni az emlékezésben.

-          Tényleg nem emlékszel? Semmire? Még arra se, hogy hol lehet?

-          Nem – mondtam kétségbeesve.

Elkezdtem gondolkozni, hogy mi történhetett. Hirtelen beugrott róla egy kép. De mintha nem lett volna teste, ennek ellenére tudtam vele beszélni, és meg is érinthettem. És akkor eszembe jutott, hogy mikori kép volt. Amikor meghaltam egy kis időre, találkoztam vele, mielőtt visszahoztak volna.

-          Azt hiszem rájött – hallottam egy halk hangot.

-          Meghalt, igaz? – kérdeztem sírós hangon. Észre se vettem, hogy sírok.

-          Igen – suttogta nővérem, aki az előbb jött be.

Nem tudtam mit mondani. Csak sírtam csendben. Valamennyire vigasztalt a tudat, hogy jó helyen van. Mert ebben biztos voltam.

-          Jobban vagy? – kérdezte Kayla, amikor már kezdtem megnyugodni.

-          Ühüm – bólogattam.

Ezután legalább fél órát beszélgettünk. Elmondta, hogy nem sokára kezdődik a vizsgaidőszaka, amitől szinte retteg. Viszont jó hír, hogy Billel tényleg összejöttek, és nagyon jól megvannak.

-          Szívem, Kayla hívott, hogy ébren vagy – rontott be anyám.

-          Szia anyu – mosolyogtam rá. – Igen, már egy ideje fent vagyok. Hosszú idő után sikerült kialudnom magam – nevettem.

-          Máskor majd hagylak otthon is aludni napokig, csak ne történjen még egyszer ilyen – puszilgatott meg.

-          Nem fog – vigyorogtam rá, és ügyetlenül, fekve megöleltem.

-          Sajnálom, hogy zavarom önöket, de vége a látogatásnak… - kezdte egy nővérke.

-          De hát még csak most értem ide – háborodott fel egyből anyám.

-          Tudom, de ez a szabály. A betegnek pihenni kell – tessékelte ki anyáékat. – És most tényleg pihenjen – szólt rám.

Ahogy egyedül maradtam előtörtek az emlékeim. Főleg azok, amik Viviennel kapcsolatosak. Köztük az a szörnyű éjszaka. Most nem volt senki velem, így nyugodtan sírhattam, egyedül. Senki nem látta a könnyeim, és ez így volt jó. Bár Tom és a gitárja hiányzott. És még a telefonomon se tudtam zenét hallgatni, mert nem értem el a sok tű miatt, így tényleg csendben szenvedtem. Sajnos minden belém szúrt fém biztosan rögzítve volt, így egyiket se tudtam kiszedni. Így csak vergődtem. Szeretek egyedül lenni, de most nem tett jót. Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy nem adnám fel ezt az életet, de hiányzik Vivienne. Leírhatatlanul. Észrevettem egy kis gyógyszeres dobozt, pont olyan közel, hogy elértem. Nyugtató. Pont ami most kell. Kiszórtam belőle pár darabot és könnyedén lenyeltem őket. A hatást azonnal éreztem. Kezdtem ellazulni, már nem éreztem azt a belső kínt, mint az előbb. Lassan elaludtam~

Aki ismeri Mitch Luckert, annak ajánlom ezt a videót. Én sajnos csak a halála után ismertem meg a munkásságát, de párszor megkönnyeztem~ :’)

https://www.youtube.com/watch?v=spji50Z8Lls