23. New roommate~

Hello Minnaa~
Meghoztam a következő részt.^^  Remélem tetszeni fog, komikat várom.:3
Jó olvasást.^^
Chuuu~

*Nem talált képet xd*

A könnyeim még mindig folytak, csak már nem zokogtam, hanem mereven bámultam. Mindeközben egyetlen gondolat ismétlődött a fejemben. Miattam. Miattam. Csak is miattam. Ha én nem vagyok, akkor ez nem történt volna meg. Nem kéne az életéért küzdenie. Nem kéne a rajongóknak aggódni. Minden menne, ahogy kéne, nem lenne senki, aki elrontja a dolgokat. Aki mindig mást akar, ami a helyes lenne. Aki nem képes eldönteni semmit. Aki hátrahagyná a barátait. Aki most csak fekszik, és bámul ki a fejéből, miközben a könnyei csorognak végig az arcán. És ez a személy én vagyok.

-      Hölgyem! A sok beteg miatt nem jöhetnek be a látogatók, sajnálom. A nővérének és a kedvesének az előbb szóltam. Amint lehet, jönnek – mosolygott a nővér, majd kisétált

-      Miért? – suttogtam magam elé.

Miért van az, hogy szerencsétlenséget hozok másokra? Vivienne is miattam halt meg. Mert nem tudtam időben segíteni neki. Anyáék miattam veszekednek. Nővérem is kiborult, amiért el akarok menni Amerikába. Ashley összeveszne a bandával, amiért én nem vagyok képes vele menni. Vivi apukája beteg lett. És akkor most még ez is. Nem tudom, meddig bírom még. Főleg így, hogy még a nyugtató se segít. Lehunytam a szemem, hátha tudok pihenni, de csak azt a képet láttam magam előtt, ahogy Tomot kitolják a mentőautóból. És ez rémes volt.

10 perc bámulás után, kezdtem érezni, hogy múlik a nyugtató hatása. Már tudtam mozgatni a kezem. Felnyúltam, és belemarkoltam a hajamba. Egyre intenzívebben zokogtam, és már kezdtem érezni, hogy fáj, ahogy a hajam tépem. De valahogy ez se érdekelt. Elengedtem a hajam és az infúziós tű felé nyúltam. Egy mozdulattal kitéptem. Amúgy se használt semmit, így legalább nem is szúrt. Megragadtam a telefonom, és abban reménykedve, hogy majd lenyugtat, elkezdtem hallgatni a Rette mich-t. De nem így lett. Amint meghallottam Tom gitárjátékát, legszívesebben földhöz vágtam volna a telefonom. Meg is tettem volna, ha Mitch nem lép be abban a pillanatban.

-      Te meg mit csinálsz? – ordította, mire összerezzentem.

-      Én…nem tudom – néztem rá kétségbe esve.

-      Semmi baj, nyugi – jött oda hozzám. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt nekem vagy magának mondja. – Úristen, te nagyon vérzel – akadt ki. – Mit csináltál? – nézte meg a karom.

-      Öüm, azt hiszem kiszedtem ezt – mutattam neki a tűt.

-      És mégis miért? – nézett elkerekedett szemekkel.

-      Nem tudom – túrtam bele megint a hajamba. – Fájt, amikor behajlítottam a kezem, a nyugtató úgyse hatott, úgyhogy nem volt rá szükségem – magyaráztam ártatlan tekintettel.

-      Ajj, szerencséd, hogy én jöttem be. Ha más orvos jött volna, már lekötöztek volna – túrt a hajába. – De én nem lennék rá képes – nézett elkínzottan. – És bízok is benned annyira, hogy nem teszed meg még egyszer. – Elindult a kis dobozka felé, amit még korábban hozott be. – Elállítom a vérzést, és be is kötözöm a karod, de így már nincs hova szúrni az infúziót. Muszáj lesz injekcióval befecskendezni – sóhajtott, majd elkezdte ellátni a karom.

-      Sajnálom – suttogtam.

-      Nem azért mondtam – mosolygott. – Kész is vagyok. Lehetőleg többet ne tegyél kárt magadban – nézett komolyan a szemembe.

-      Majd próbálkozok – sütöttem le a szemeim.

-      Amúgy, azért jöttem, hogy egy jó hírt közöljek – mosolyodott el. Kelletlenül felemeltem a tekintetem. – Hé, mondom jó hír, szóval ne sírj – törölte le a nedvességet az arcomról. Észre se vettem, hogy sírok.

-      Mi az a jó hír? – töröltem meg a szemeim.

-      Tom Kaulitz, a srác, akiért annyira aggódtál – kezdte, mire felkaptam a fejem és sokkal élénkebben néztem rá, ő pedig elmosolyodott. – Nincs életveszélyben – mosolygott. – Még csak műteni se kell. Csak a fején van egy seb, de azt már összevarrták.

-      E-ez komoly? – dadogtam.

-      Teljesen – mosolygott türelmesen.

-      Úristen, köszönöm – suttogtam.

-      Amúgy, akartam kérdezni valamit. Nem lenne gond, ha valakit ide költöztetnénk melléd? Elég kevés a hely..

-      Csak nyugodtan – mosolyogtam végre. – Legalább nem fogok unatkozni, ha épp nem vagy itt.

-      Viszont én se fogok tudni szórakozni – tettette, hogy szomorú, mire kacsintottam.

-      Na, akkor én megyek is. Szólok, hogy van szabad hely. Nemsokára jövök. Ne csinálj semmi hülyeséget – mondta szigorúan.

-      Kinek mi számít annak – suttogtam, miután kiment.

Mivel már nem volt semmi éles a közelemben, így nem tudtam engedni a késztetésnek, hogy ártsak magamnak. Felsóhajtottam, majd elkezdtem a plafont bámulni. Lassan a hobbimmá válik. Nem tudom meddig bambultam, amikor felriadtam, hogy valaki bejött.

-          Cassy, szóval tényleg jól vagy – hallottam azt a megkönnyebbült hangot, amire most a legnagyobb szükségem volt.

-          Tom – szorult el a torkom, amikor megláttam a kötést a fején.

-          Hé, nem szabad felállnod. Csigavér – próbálta visszanyomni Mitch. – És ez rád is vonatkozik – nézett rám fenyegetően, amikor fel akartam kelni.

-          Igenis – mondta hatalmas vigyorral.

-          Örülök, hogy jól vagy – mondta Tom, és végül az ágyon maradt. Rákötöttek egy infúziót, aztán magunkra hagytak minket.

-          Ne is mond – mosolyogtam…ha tudná! – Örülök, hogy neked se lett semmi komoly bajod – szakadt ki belőlem. – Nagyon, nagyon aggódtam - néztem rá fájdalmasan.

-          Sajnálom, én..

-          Nem, én sajnálom – szakítottam félbe. – Az egész az én hibám volt. Remélem, hogy te is és Bill is meg tudtok bocsájtani – alázkodtam meg.

-          Ne beszélj hülyeségeket – mosolygott édesen. – Ha valakire haragszik, akkor az én vagyok. Én pedig megkönnyebbültem, hogy jól vagy, úgyhogy nem kell bocsánatot kérned – hadarta.

Nem bírtam tovább, muszáj volt felkelnem.

-          Hé, ezt nem szabadna. A doki az előbb mondta – aggódott.

-          Nem szokásom hallgatni rá – vigyorogtam. Oda mentem hozzá, és szorosan megöleltem. – Annyira örülök, hogy jól vagy – suttogtam neki a könnyeimmel küszködve.

-          Hát még én – karolt át ő is.

Leültem az ágya szélére, de nem engedtem el. Ezek után nem. Még jó pár percig így voltunk, amikor már megszólaltam volna, megzavarták a nyugalmunkat.

-          Tudtam – sóhajtotta Mitch. – Ha így folytatod, én magam foglak az ágyhoz kötözni – mondta fenyegetően, de nem igazán hatott rám.

-          Hmm, próbálkozz csak – kacsintottam.

-          Tom, segíts. Mit csináljak vele? – kérdezte, mint aki szenved.

-          Vele nem lehet semmit – nevetett a gitáros.

-          Esküszöm, ha nem fekszel vissza, tényleg lekötözlek – nézett egyre csúnyábban.

-          Legyen – sóhajtottam lemondóan. – Amint elment, visszajövök – súgtam Tomnak.

-          Ne fáradj, hallottam. És most irány az ágy.

Elindult felém, így inkább gyorsan visszamásztam. Kiskutya szemekkel néztem rá, hogy ne haragudjon, és úgy láttam be is vált. Haha.

-          Nincs szerencséd. Itt maradok, és figyelem, nehogy hülyeséget csinálj – ült le a két ágy közé egy székre.

-          Hogy-hogy itt maradsz? – kérdeztem csodálkozva.

-          Az előbb járt le a műszakom – magyarázta. És tényleg hétköznapi ruhában volt. – Így semmi nem akadályozhat meg abban, hogy figyeljelek – mondta vigyorogva.

-          De jó nekem – nyögtem elgyötörten. – Mondjuk, még jól jártam – gondolkoztam el.

-          Hogy érted? – nézett rám értetlenül ő is és Tom is.

-          Úgy, hogy te nem teszel semmit, ami nekem rossz lenne, és én ne akarnám. Nem úgy, mint sok más orvos tenné. Plusz, mivel most sima látogatóként vagy itt, nem is tehetnéd – vigyorogtam már én is.

-          Okos – mondta elismerően.

-          Azt hiszem lemaradtam – mondta Tom. – Mi is folyik itt pontosan? – vonta össze a szemöldökeit. – Ti mióta ismeritek egymást?

-          Ühm, még nincs egy napja – gondolkozott el a doki. – Mióta felébredt. De én azóta imádom – vigyorgott.

-          És én is őt – tapadt az én arcomra is egy hatalmas vigyor. – Nem hagyott unatkozni, nagyon rendes és odafigyelő volt. Bár egy kicsit perverz – nevettem. – De amikor kellett itt volt – mosolyogtam, mire ő ellágyult.

-          Hiszen orvos vagyok. Ez a dolgom.

-          Tudom, de nem minden orvos ilyen. Nekem elhiheted, tapasztalt vagyok – nevettem megint. Bár most nem olyan boldogan.

-          Gondolom – mosolygott.

-          Miért van olyan érzésem, hogy zavarok? – kérdezte szinte nyögve.

-          Nyaajj, egyáltalán nem zavarsz – álltam fel megint, és elindultam felé.

-          Nem-nem. Te szépen visszafekszel – állt elém drága orvosom.

-          Vagy mégse? – vontam fel a szemöldököm és egy beteghez képest gyorsan megkerültem, és lehuppantam Tom ágyára. – Tényleg nem zavarsz, örülök, hogy itt vagy – öleltem meg, és adtam neki egy hatalmas puszit.

-          Hát még én – vigyorodott el.

-          Miért csinálod ezt? – túrt bele a hajába Mitch. Egyszerűen szívdöglesztő ilyenkor. Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni.

-          Öööm, azért, hogy egy nagyon, nagyon jó barátommal lehessek? – tettem fel a költői kérdést.

-          Szerintem meg azért, hogy idegesíts – vonta fel kérdőn egyik szemöldökét.

-          Az a másik ok, igazad van – vigyorogtam.

-          Kikészítesz te lány – csóválta a fejét.

-          Nem csak téged – csatlakozott Tom is.

-          Uram isten! Maga meg miért nem a saját ágyában van? – sikkantotta egy nővér.

-          Nem lehetett lenyugtatni, csak így. De én felügyelem őt, úgyhogy nyugalom – mondta Mitch hivatalos, orvosi hangján.

-          Hát ettől nem nyugodtam meg – forgatta a szemeit. – Főleg nem azok után, ami nem rég történt vele. – Erre a kijelentésre Tom felkapta a fejét.

-          Az nem az én hibám volt. Legalábbis nem teljesen – motyogta bűntudatosan.

-          Mégis mi a fene történt? – fordult felém drága szobatársam, így csak pár centi volt köztük.

-          Öö, hát, izé… Melyikre gondolsz? – kérdeztem vörös fejjel. Látszott rajta, hogy emiatt a kijelentés miatt még idegesebb lett.

-          Az összesre. Szépen sorban – nyögte ki végül.

-          Hát jó – sóhajtottam. – Ugye bár a bordatörés volt az első, utána szétszakadtak a varrataim.

-          Kétszer is – kotyogott közbe a doki.

-          Már megint? – hitetlenkedett Tom.

-          Igen, már megint. Utána az infúziós tű miatt sérültem meg. Szintén kétszer – nevettem.

-          Vonzod a balszerencsét – karolt át a gitáros, én pedig hozzábújtam.

-          Azt azért tegyük hozzá, hogy volt egy összeomlása – tette hozzá a nővér. Nem sikerült megkedvelnem. Főleg nem az után a tekintet után, amit Tomtól kaptam.

-          Öm, izé…. hehe. Eléggé kiakadtam. De ez többet nem fordul elő, mivel itt vagy és jól vagy – bújtam még jobban hozzá.

A nővér végre befogta és elvégezte a dolgát, ami nem más volt, mint hogy megnézzen pár dolgot Tomon, aztán ki is ment.

-          Nem értem. Ha látogatási tilalom van, akkor te mégis mit keresel még mindig itt. Hiszen már nem dolgozol – gondolkoztam hangosan.

-          Majd pont nekem mondják meg, hogy mit csináljak – nevetett Mitch. – Amúgy, nekem is lenne egy kérdésem.

-          Hallgatlak.

-          Miért van az, hogy neked barátod van, és mégis hozzá bújsz most?

-          Úgy, hogy nagyon örülök annak, hogy jól van. Plusz még a barátom is nagyon jól tudja, hogy imádom ezt a srácot – böktem meg Tomot.

-          És csak kicsit féltékeny rám – vigyorgott.

-          Ez is igaz – nevettem. – Egyébként, mi a helyzet Riaval? – csúszott ki a számon.

-          Már haza utazott. És szerintem már összepakolt, és elköltözött – mondta nyugodtan.

-          Szakítottatok? – esett le az állam.

-          Ahham, nem bírta elviselni a gondolatát annak, hogy te fontos vagy nekem – meredt a plafonra, tégla vörös arccal. Istenem, milyen édes.

-          Még egy tönkre ment kapcsolat miattam – morogtam. Ezt is ráírhatom a "listámra".

-          Micsoda?

-          Semmi, csak nem értem, miért? Mármint, nekem úgy tűnt, hogy kibékültetek – magyaráztam gyorsan.

-          Nem sikerült. Bár nem is nagyon bánom. Legalább nem kell a hisztijeit hallgatnom – nevetett felszabadultan és szorosan magához ölelt, mire egy kicsit felszisszentem.

-          Csak óvatosan. Azzal nincs bajom, ha megöleled, de vigyázz a sebére légyszi. Nem szeretném még egyszer összevarrni neki.

-          Nyugii, nem lesz baj. – Bár már lehet van. De amit nem tud, az nem fáj. Csak nekem.