20. Doctor, who? ~

Hallo Minnaa~  ^^
Meghoztam az új részt, amit nem is tudom hogy tudnék jellemezni. x3  Majd lehet rájöttök a végén, hogy miért nem. :D  Remélem azért tetszeni fog. Jó olvasást, és komikat várom ^^ <3
Chuuuu~

Ő lenne Mitch Hewer. *-*

Ő csak nevetett, aztán megkapta a képeket, és azokat kezdte tanulmányozni. Hümmögött vagy 5 percig, aztán komoly arccal fordult felém. O-óó, nem jó jel.

-          Mi ez a komolyság, doki?  - kérdeztem nagyot nyelve, és elkezdtem helyezkedni.

-          Ne nagyon mocorogj. Egy rossz mozdulat és a bordád átszúrja a tüdőd. Azonnal meg kell műteni – mondta, majd kiviharzott az ajtón. Teljesen kétségbeestem, és ha akartam se tudtam volna megmozdulni.

-          Anyukád most ért ide – mondta, amikor visszajött. Elmondtam neki a helyzetet, a barátaid pedig próbálják megnyugtatni. Szerencsénkre van egy szabad műtő, úgyhogy hamar túl leszel rajta.

-          Rendben – suttogtam elhalóan.

Két ápoló jött, akik kitoltak a kórteremből. Láttam, hogy anya és Vivi is kétségbeesetten néz. Próbáltam rájuk mosolyogni, de anya arca csak még fájdalmasabb lett. Ashley mögöttük ült, és a semmibe meredt.

Betoltak egy szobába, ahol levágták a pólóm és lefertőtlenítették az egész felsőtestem. Innen nyílt egy másik ajtó, amin áttoltak a műtőbe. Egy szájmaszkos férfi hajolt fölém. Mondott valamit, amit nem értettem, majd egy lélegeztető maszkot rakott rám. Egyre álmosabb lettem, majd elaludtam.

Amikor felébredtem, egy éles fájdalom hasított az oldalamba, mire felszisszentem. Egy fehér kórteremben voltam, kint már sötét volt. Amikor szétnéztem láttam, hogy anya és Ash az ágyam két oldalán alszanak. Anya egy másik ágyban, míg Ashley egy székben, az ágyamra borulva. Nem akartam felébreszteni őket, így a plafont bámultam. Kb fél óráig néztem az apró hibákat, amikor valaki megérintette a karom. Odakaptam a fejem.

-          Végre felébredtél – suttogta barátom megkönnyebbülten.

-          Meddig aludtam? – kérdeztem összezavarodva. Nekem nem tűnt túl hosszú időnek, még mindig álmos voltam.

-          Legalább másfél napig.

-          És ti azóta itt vagytok? – kérdeztem meglepetten, de meghatódva.

-          Én igen, és anyud is csak a munkája miatt ment el.

-          Köszönöm – suttogtam. Annyira szeretlek – teltek meg a szemeim könnyel.

-          Én is téged. Örülök, hogy újra köztünk vagy – csókolt meg.

Éreztem, ahogy pár könnycsepp legördül az arcomon, és csatlakoznak hozzájuk Ash könnyei is. Felemeltem a kezem, hogy letöröljem őket, de ő nem engedte, csak megszorította, majd eltávolodott. Édesen rám mosolygott, majd visszaült a székbe. Hallottam, ahogy anyum felkel a másik ágyról, így azonnal odafordultam.

-          Kicsim, annyira örülök, hogy végre ébren vagy – ölelt meg, könnyeivel küszködve.

-          Örülök, hogy örülsz – nevettem.

-          Azonnal szólok a nővérnek – futott ki az ajtón, mire a szemeim forgattam és Ash is nevetett.

-          Jó látni, hogy így pörög – mosolyogtam.

-          Hát az elmúlt történések miatt, nem csodálom – bólogatott Ash.

-          Óó, szóval felébredtél. Ennek nagyon örülök, már kezdtek aggódni az orvosok – jött be a nővér.

Megnézte a vérnyomásom, a kötést az oldalamon, tett valamit az infúziómba, majd el is ment.

-          Jó estét! Az ügyeletes orvos vagyok. Hallottam, hogy felébredtél. Hogy érzed magad? – kérdezte egy elég fiatal, jóképű orvos.

-          J-jó estét! Remekül érzem magam, csak egy kicsit álmos vagyok, de semmi.

-          A bordái nem fájnak?

-          Amikor felébredtem fájt egy kicsit, de már minden rendben.

-          Értem. Megnézném, ha nem gond. Kérem, kifáradnának egy kicsit? – fordult anyáékhoz, akik kelletlenül kimentek. Főleg Ashley.

-          Akkor lássuk azt a sebet.

Oldalra fordultam, hogy hozzá férjen a másik felemhez. Lassan felhúzta a korházi hálóinget, ami rajtam volt, szinte már simogatta. Közelebb hajolt a kötéshez, és óvatosan elkezdte leszedni.

-          Elmeséled, hogy mi történt, amiért ezt érdemelted? – terelte el a figyelmem, amikor felszisszentem és erősen megmarkoltam a lepedőt.

-          Persze – nyögtem. – Egy csaj nem bírta elviselni a jelenlétem. Arról nem is beszélve, hogy oda meg vissza van a barátomért.

-          Ó, szóval van barátod – mondta, majd végigsimított a sebemen. – Nagyon szép, nem gyulladt be.

-          Igen, van. Őt küldted ki az előbb.

-          Szóval az a srác? Wow, nem csodálom, hogy oda van érte a csaj, aki ezt tette veled. – Ezt olyan hangsúllyal mondta, hogy nem tudom eldönteni milyen beállítottságú. Lehet inkább nekem kéne féltékenykedni, nem pedig Ashnek.

-          Na ja.

-          Már mint ne érts félre, nem úgy gondoltam, hogy megérdemelted vagy valami.. – jött teljesen zavarba.

-          Semmi gond – nevettem, majd az oldalamhoz kaptam, mert erős szúrást éreztem.

-          Mi történt? Engedd, had nézzem – tette arrébb a kezem. – Hmm, biztos csak húzódott egy kicsit. A varratok rendben vannak, de a biztonság kedvéért rakok rá egy új kötést.

Elkezdett kotorászni az egyik szekrényben, majd visszasétált hozzám.

-          Így jó is lesz – ragasztotta le jól mindenhol. – De azért vigyázz, nehogy elszakadjon. Csak óvatosan a hirtelen mozdulatokkal.

-          Igenis főnök – vigyorogtam rá.

-          Látom jó kedved van – vigyorgott vissza.

-          Viccelsz? Végre ébren vagyok, és most egy darabig nem kell majd suliba mennem. Sőt, lehet így a szüleim megengedik majd, hogy iskolát váltsak.

-          Jó látni valaki optimistát itt – mosolygott.

-          Pedig nem vagyok túl optimista a mindennapokban.

-          De most az vagy, és ezt tök jó látni. Hidd el, ritka látvány ez itt. – Úristen, ez a mosoly. Elolvadok.

-          Minden oké? – kérdezte aggódva.

-          P-persze, csak elbambultam – dadogtam. *Hülye, hülye, hülye*

-          Értem – nevetett. – Én most megyek, ha bármi baj van, csak kiálts, vagy használd a nővér hívót – mondta, majd kiment, Ashley és anya pedig visszajöttek.

-          Azt hittem már sose megy el ez a bájgúnár – morogta barátom.

-          Nyugi, csak megvizsgálta. Ugye nem volt semmi baj?

-          Semmi – mosolyogtam.

-          Akkor mi tartott ilyen sokáig? – zsörtölődött még mindig Ash.

-          Elkezdett szúrni a sebem, úgyhogy át kellett kötözni – közöltem vele.

-          De jól vagy, ugye? – váltott át aggódóvá.

-          Persze – nevettem. – Csak nem kéne nevetnem, mert a végén baj lesz – mosolyogtam.

-          Inkább aludj, az a biztos – mondta anya álmosan.

-          Azt inkább nektek kéne – mondtam.

-          Tényleg, majdnem el is felejtettem, hogy hoztam neked valamit. Múltkor láttam a szobádban, hogy még hiányzik egy rész a Nana gyűjteményedből, úgyhogy tessék, legyen mit olvasnod – nyújtotta át a könyvet.

-          Úristen, ez most komoly? – néztem csillogó szemekkel rá. – Köszönöm, köszönöm, köszönöööm. Ha most nem lennék ágyhoz kötve, tuti a nyakadba ugranék.

-          Igazán nincs mit. Bármit megtennék, hogy boldognak lássalak – mondta, majd megcsókolt.

Hirtelen egy halk horkantás jelezte, hogy anyum elaludt, így inkább csöndben maradtunk. Ashley elfoglalta eredeti pozícióját a széken és ő is elaludt. Én pedig, hogy elüssem az időt olvastam, telefonon játszottam, neteztem. Már kezdtem mindent megunni, amikor éjfél körül benézett a drága ügyeletes orvos. Halkan odajött az ágyamhoz.

-          Zavarok? – kérdezte.

-          Dehogy – mosolyogtam rá. – Már kezdtem unatkozni.

-          Szeretnél te is aludni? Szólhatok egy nővérnek, hogy adjon be egy kis altatót, ha nem érzed jól magad.

-          Nem kell, de azért köszi. Egyébként, te mit keresel itt? Ha jól tudom ilyenkor nincs vizit – kíváncsiskodtam.

-          Nagyon jól tudod – vigyorgott, majd leült az ágyam szélére. – Viszont én is unatkoztam.

Épp válaszoltam volna, amikor megszólalt Ashley telefonja, mire a doki, akinek nem tudom a nevét felpattant mellőlem, és anya is kezdett magához térni.

-          Igen? – szólt bele a telefonba kómásan barátom.

-          Hogy mivan? … Ez most komoly? … Most? … Nem lehetne később? Most ébredtem. … Hát jó, akkor ott találkozunk – sóhajtott, és letette a telefont.

-          Ki volt az? – érdeklődtem.

-          Jake. Van pár megbeszélni való a bandával kapcsolatban, és nem találtak alkalmasabb időpontot. Úgyhogy itt kell hagyjalak – mérgelődött.

-          Értemm. És kb meddig tart?

-          Nem tudom, de reggelre, legkésőbb délutánra itt leszek, ígérem – nyomott csókot a homlokomra, majd a számra.

-          Szeretlek – suttogtam.

Anyától is elköszönt, majd ellenséges tekintettel kezet rázott az orvosommal.

-          Mennyi az idő? – tért észhez anya.

-          Ööm, nem sokkal múlt éjfél. Miért?

-          Akkor sietnem kell. Bocsánat drágám, de muszáj hazamennem. Ki kell aludnom magam, mert délután megyek dolgozni.

-          Rendben. Persze, menj csak. És pihend ki magad. Én jó kezekben vagyok – böktem a doki felé.

-          Meghiszem én azt – kacsintott, és mindketten felnevettünk. – Szia, édesem, ha bármi történik, hívj! – kötötte a lelkemre.

-          Úgy lesz, szia.

-          Viszlát – köszönt el a doki is. – Hát, úgy látszik ketten maradtunk – fejezte be a különböző papírok tanulmányozását.

-          Jahm. És ha már itt vagy, akkor megtudhatnám a neved?

-          Persze. Mitch Hewer.

-          Miután elolvastad azokat a papírokat, biztos tudod a nevem.

-          Igazad van – vigyorgott cseppet sem bűnbánóan.

-          Ne vigyorogj már így, ragadós – húzódott a mosolyom egyre szélesebbre.

-          Kár, hogy nem kelhetsz fel, szerintem jól szórakoznánk – kacsintott.

-          Az biztos. Csak nem hinném, hogy úgy, ahogy azt te gondolod – kacsintottam én is.

-          Sose tudhatod – suttogta a fülembe, mire kirázott a hideg. Hirtelen jelzett a csipogója a zsebében. Megnézte majd kicsit szomorúan nézett rám. – Bocsi, de most rohannom kell. Amint végeztem, jövök vissza – kacsintott.

-          Persze, orvos vagy, úgyhogy siess. Várlak – mondtam. Megint egyedül maradtam.

Nem jutottam el addig, hogy felidegesítsen egy hülye telefonos játék, amikor Mitch már vissza is ért.

-          Itt is vagyok. Amíg jöttem visszafele, azon gondolkoztam, hogy meg kéne nézni azt a sebet megint.

Nem is hagyta, hogy válaszoljak, finoman az oldalamra fordított, és érzékien felsimogatta a hálóingem. Akaratlanul is sóhajtottam egyet, mire felbátorodva tovább simította a ruhadarabot. Nyomott egy csókot a vállamra és besimított a hálóing alá.

-          Nem a sebemet akartad megnézni? – ziháltam.

-          Mmm, azt csinálom – morogta a bőrömbe, és az ajkai tovább haladtak a sebem felé. Körbe csókolta a kötést majd hosszú ujjaival kezdte cirógatni.